Hallgat az erdő, madár neszez
a barna csöndben.
Már nem epeszt magány, se vágy,
nem hull a könnyem.
Az őszi köd ölébe vesz,
fátylába burkol,
és eltemet, akár egy lágy
mosolyt a múltból.
Rejtelmes szfinx gyanánt, azúrban trónolok, kevély hó-szívvel és fehér, hattyúi fényben; a vonal-szaggató mozgást gyűlöli lényem; és orcám sohse sír és sohse mosolyog.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése