ólomfolyó

felszínes lenne azt hinni, hogy magunk vagyunk, hogy valahol elfoglaljuk a helyünket. a világban nincs rangsor, nincsenek kvalifikált helyek, sem évről évre előállított lista, melyet lázasan lehet bújni, amin fentről lefelé végig tudnánk húzni az ujjunkat a számokon, hátha megérintjük a saját nevünket.
itt nincs rend és hiányoznak az összehasonlítási alapok.
csak te vagy.
vagy talán még az sem, mert nincs olyan sem, hogy te vagy én.
csak a létezés habkönnyű esszenciája.
a fő attribútum.
mintha csak maga a Létezés lenne a világon, ő isten maga. nem egy jóságos szakállas öregember, vagy egy gondolkodni és cselekedni képes szellemlény. a Létezés maga a tér, mely saját magába tágul, a kezdet és vég nélküli idő, a delejhullámok, a margaréta illatot hozó szél, az anyag és az anyagot megtöltő lélek.
a lélek a Létezés egy kis darabkája. a Létezés úgy tudta felszabadalnia magát, hogy közben egész maradt. a lelkeket használja fel, hogy megtudjon valamit, amivel tökéletesen tisztában van. mi csak eszközök vagyunk, ismétlődő részekkel, ál-feladatokkal, hogy az igaziig elfoglaljuk magunkat. talán a Létezés az összes lehetséges kimenetelt ismerni akarja a végtelen sok párhuzamos univerzum segítségével.
az idő olyan, mint egy egyenes: nincs kezdete, sem vége; sohasem született, mindig is létezett; nem lehet tudni, hogy honnan jött és hová tart.
ha az idő végtelen, akkor miért mérjük?
vagy ez is olyan, minthogy a füzetünkbe rajzolunk egy egyenest. nevetségesen kicsi részét látjuk az egésznek, de mi ezt a kis részt akarjuk megfigyelni, elvégezni rajta a feladatunkat. majd rakunk rá két merőleges vonalat, és szakaszt csinálunk belőle.
az vagyunk mi.
nekünk már van kezdetünk és végünk, valamint tudjuk, hogy mekkora részt foglalunk el a végtelenben. meg is mutathatjuk másoknak, hogy:
"nézd, ez itt az én szakaszom. lehet, hogy rövid, de én azért kihasználom."