erősebb, bátrabb, okosabb

fenemód irigy vagyok azokra a lányokra, akiknek nincs szép arcuk, a göndör hajukat konytba fogják úgy, hogy a babahajaik a világ nevezetes tájai felé nyuladoznak, a pici pocijukat feszülős pólóval emelik ki, tornacipőjüket mindig megtisztelik madárlátta alkohollal, szürkék, unalmasak, de végtelenül szabadok.

tegnap arra értem haza, hogy egy fél-szobámat-eltakaró rózsacsokor csücsül az asztalomon, benne egy levélkével. valahol akkor hulltam atomjaimra.

meg kellene találni azt a középutat, ami elvezet majd a micimackó-maratonon át, az elfújt zsebkendőkön keresztül, a mazsolás kalácsszeletek majszolásáig.

nem tudom, hogy most mit kéne mondanom, csak azt, hogy muszáj, mert belém fognak száradni a gondolatok, megkövülnek a szokások és sivatagi homokként elfújják a reményeimet.
mintha lenyúztam volna a térdemet, úgy kellene kikaparni az életemből a rosszat, hogy ne úgy kezdődjön minden megállapításom, hogy: ühüm, ez szomorú.

nem tudom, csak rózsaszín elefántok karneválját látom magam előtt, és csupa-csupa mesét, amik igazából a valóság, de ha egyszer bekented a bőröd illatos bazaltréteggel, akkor ne számíts semmi jóra.
semmi, de semmi jóra.

mert az nem lehet a valóság, hogy rövidnadrágban mosolygunk a kamerába, nem, biztosan nem, egy öleléssel ki kéne szorítani az összes rosszat.
szorítsátok ki belőlem, mert már nincs hó, amibe bele lehet feküdni, de majd bezárom a hűtőbe magam, és azt játszom, hogy expedíción vagyok az északi-sarkon.

túl sok a mese, február negyedike van, és egyre fogy az idő.
most éppen én is a semmit csinálom, de egyedül, mindig egyedül.
máshogy nem is tudnám, nem is akarnám.
ígérjétek meg, hogy odamentek hozzám, és megöleltek.
csak szorítsatok meg, jó erősen.
szorítsatok -