maradsz, aki voltál, és leszel, aki vagy

miután hazaérkezem valami kiruccanásból, sosem szeretek azonnal kipakolni. az túlságosan véglegesnek tűnik. nem gondolhatok egyet, és indulhatok megint útnak. nem. olyankor az összes összegöngyölt kis zoknicsomó, szétszóródott papírzsebkendő, kifolyt parfüm, összegyűrt póló boldognak és hívogatónak tűnik, és borzasztó fáradtság tör rám, ha arra gondolok, hogy meg kell zavarnom a nyugalmukat.
ez egy lassú folyamat.
észre sem veszem. először a fogkefémet kell kiszabadítanom, majd az aktuális olvasnivalómat, és így tovább, amíg szép lassan elpárolognak az útitársaim a táskámból, és visszasimulok a jól megszokott életembe.
ijesztő a felismerés.
mint mikor zola patkányfogójának a végén rádöbbensz, hogy hova jutott gervaise.

régi filmek maratonját tartottunk, a nagyítással alapoztunk, majd elvesztettük a színeinket, jártunk casablancában, mi is tagjai voltunk a tizenkét dühös embernek, bár az aranypolgár eleinte megakadt a torkunkon, végül úgy döntöttünk, hogy az idő megszépíti az emlékeket. egy kellemetlen autóút alatt pedig arról próbáltam győzködni a mellettem ülőt, hogy az öldöklő angyal, és maga buñuel mennyire zseniális.
mindenhol egy nagy miért röpköd.

ha valami nagy dolog előtt állok, akkor két dolgot mantrázgatok magamban: ez is csak valami, amit túl kell élni, és hogy ha frida kahlonak is sikerült, akkor nekem is fog, és ha ő nem adta fel, akkor én sem fogom.

több joss stone-t kéne hallgatnom, no meg visszaszoknom joplinra.
ha valaki utazna valahova, akkor vigyen el magával!
mert fogy a hold -