"itt minden hasonlít valamihez, és mindenki hasonlít valakihez"
ezt fogom majd azt ajtóm fölé írni, ha egyszer elönt a vágy, hogy megalkossam az alkotás iránti vágyam. nevetségesen gyerekes játszadozások ezek a szavak kommutativitásának bájával, hanyag eleganciájával. nagyvárosi dekadencia ez, ahol a szemedbe villognak neonszínnel a nemlétező betűkombinációk, és te csak ülsz. nem is, együtt vagyunk, ketten ülünk bambán, a másik elé révedve, vagy éppen összeszorított szemhéjakkal egymás kezét szorongatva.
érzed te is, ugye?
látod te is, ugye?
egyszerre pulzálunk, majd magamhoz szorítalak, hátha eggyé válunk. azt akarom érezni, hogy a bőröd, a húsod, a csontjaid szépen lassan beleivódnak a pórusaimba, a véráramomba, és te időről időre, körről körre átfolysz a szívemen. megfoghatatlanul. ha vágnék tenyerembe egy csíkot, hogy kezembe tarthassalak, nem bírnálak, mert te tudnád, hogy el kell válnunk, és kibújnál a kacska ujjaim közötti réseken, hogy rácsöpögj a cipőm orrára.
Rejtelmes szfinx gyanánt, azúrban trónolok, kevély hó-szívvel és fehér, hattyúi fényben; a vonal-szaggató mozgást gyűlöli lényem; és orcám sohse sír és sohse mosolyog.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése