...és merle

megmoziztuk a száll a kakukk fészkérét (nem tudom, hogy lehetne normálisan ragozni, hogy ne hangozzon ilyen furán), ami végre elnyerte a tetszést, ám ha angolul nézed, akkor a két óra érzékelése legalább négyre nyúlik.

a lelkem ragyog, hogy tudok téli olimpiát nézni, és végre kiélhetem a műlesiklás, síugrás és leginkább a jégkori iránti leküzdhetetlen szenvedélyemet, ami derűssé teszi a környezetemet, mert határtalanul bele tudom élni magam, és anyu éppen azon nevet, hogy halálraváltam függök a képernyőn, és amikor megkérdezi, hogy mi van, csak annyit préselek ki a gombócon keresztül a torkomból, hogy: "elrontotta a rajtot" vagy "elesett", és ilyenkor tudják, hogy biztos szörnyű dolgoknak kellett történniük.

megbáloztuk az utolsó évet is, igaz, hogy kicsit összeszorult a szívem, amikor felhangzott a próbák alatt milliószor hallott angol keringő zenéje, miközben a fehér ruhás csajok lent pörögtek, én pedig fent álltam, karba tett kézzel. az előttem álló két random lány már a bevonuló dallamokra elkezdte a szívszaggató zokogást, én pedig homlokráncolva néztem őket, hogy ha én nem sírok, akkor nektek főleg nincs hozzá jogotok. ráadásul ilyen környezetben nem is lehetett volna szentimentális hangulatba kerülni, mert a táncot betanító és konferáló hapsiból előtört a vőfély (talán a sok menyasszony miatt), és előtérbe került a vicceskedő és dídzsé énje ("addig hallgassunk egy kis elvist!").
jöttek velem szemben az emberek, hogy szép vagyok, de ettől függetlenül nem sajnálom-e, hogy nem pörgök én is lent a többiekkel. a szemeim elé úszott az a sok mosolygós arc, és kicsit jobbra táncolt a gyomrom.
"NEM"
és ez így volt tökéletes.