lit(v)ánia

basszus, augusztus.

ding-dong, hajnali kettő.

még talán a vizsgáim előtt elhatároztam, hogy ez a nyár más lesz, hogy két hónap alatt be fogom pótolni a remeteségben töltött éveimet, hogy úgy kezdjem a szeptembert, hogy nem kapok gyomorgörcsöt, ha egy idegent kell felhívni telefonon, vagy egyedül fel kell ülnöm a buszra (mentségemre szóljon, hogy az utazási rosszullétek elleni bogyók, tabletták, kenőcsök, woodoo babák csak rontanak a helyzeten), meg hasonlók és tényleg így van, és nem a számlapon figyelem az időt, hanem.. nem is tudom. azt hiszem nem is igazán figyelem, csak akkor, amikor háromfelé akarok szakadni, mint a mutatók.

közben meg szenvedek az időtlenségben, mert csak szétfolyok a térben és összeroppantanak az események, de olyan szívesen mesélnék, mint a random német gyerekről, akivel könnyebben beszélgettem, mint a barátaim felével, vagy a druszámról, akinek valaha nyúlszája lehetett és mai napig tartó pozitív életszemlélete, vagy a rasztáról és a görög zenéről.

vagy hogy van egy csomó ronda képem, amiket fel akarok tölteni.

vagy hogy nővér kapott egy telefont, másnap már a vonaton ültünk; ha balra néztem, a házak, az oszlopok olyan közel voltak és olyan gyorsan mentünk, hogy egy hosszú színes csíkká mosódtak össze, miközben a jobb oldali ablakból távoli szalmabálák kísértek komótosan minket és akkor minden annyira relatívvá és viszonylagossá vált, hogy a szemben ülő lány hallgatja a diszkós zenéit, nővér pedig vágja rá a pofákat, de egyikük sincs tudatában annak, hogy éppen milyen csodának is vagyunk most a tanúi. elszomorodtam; azt kántáltam, hogy: nyék, megyer, tarján, jenő, kér, keszi, kürtgyarmat; de nem segített, ezért elkezdtem (megtanulni) felmondani visszafelé az ábécét.
nővér a metrón a segítségemre sietett, mert miután majdnem lehánytam az előttem ülő narancssárga pólós hapi cipőjét, elmesélte a pillangókisasszony történetét. úgy éreztem magam, mint egy 19. századi lányregény szereplője.
de lett nővérnek albérlete.

vagy hogy ma közölték velem, hogy köbö 8 év után elmegyünk pár napra nyaralni, sőt, már szállást is foglaltak (és itt képzeljünk el egy kétszáz wattos vigyort)

vagy hogy míg mások azt tervezgetik, hogy ha már budapesten járnak, egy napot eltöltenek az állatkertben vagy a vidámparkban vagy vásárolgatnak, anyuval azon gondolkozunk, hogy hogy tudnánk minél több temetőt végiglátogatni.

vagy hogy "nem hiszek a holdban, szerintem csak a nap hátulja".

vagy hogy szerintem nagy baromság ez az önmagunk keresése, mert úgy tűnik, mintha ez valami olyan lenne, amit el lehet veszíteni, sőt, szerintem csak a gyáva emberek mondják, akik nem akarják elismerni, hogy az ember változhat, kevésbé hasonlítanak egykori önnönmagukhoz, más döntéseket hoznak, mert már máshogy látják a világot. és elindulnak "a keresésre", pedig minden pillanatban önmagunk vagyunk, ezért értelmetlen vállalkozás. olyan, mint a harcosok klubjában edward norton, amikor saját magát üldözi. vagy mikor kétségbeestem, mert nem találtam a mobilomat, és kérdeztem a boritól, hogy szerinte hol lehet, ő meg elkezdett nevetni, mert éppen a telefonon beszélgettünk.
ne azt mondjuk, hogy "elmentem megkeresni magam", hanem inkább "elmentem új dolgokat kipróbálni".

vagy hogy örülök, hogy van egy borbálám, aki gondol egyet és átruccan az áfonyáival és csokiöntetével, hogy mink mostan ámerikái palacsintát fogunk sütni, ami ugyan nem úgy nézett ki, de állítom, hogy finomabb volt.

vagy hogy csudajó dolgokat láttam ma a sümegi templomokban és püspöki palotákban.

vagy hogy...
áh, nem, már így is túl sok lesz