augusztusolok

elmondhatom, hogy troliztam és sétáltam hazafelé éjnek évadján pesten, miközben nővérrel madness-t énekeltünk a sötét utcákon, de már annyira fáradt voltam, hogy félni is elfelejtettem.

majd elmentem hétfőn este sétálni az esőben, és csak egy kicsit aggódtam azon, hogy eltévedek, elvégre még veszprémben is van olyan pont, ahonnan nem tudnék hazatalálni, pedig a város akkora, mint egy jól megtermett pesti lakótelep (najónem, de azért na). ez majdnem sikerült is, mert egyik kezemben az esernyőt, a másikban egy szórólapot tartottam (amit valami fürdő pénztárja mellől hoztam el), falábú balerinaként kerülgettem a pocsolyákat és közben úgy elmerengtem, hogy elfelejtettem, hogy merre tartok és honnan jöttem.
odaértem egy kereszteződéshez, gondolkoztam, hogy átmenjek-e, de lusta lettem volna megnyomni a gombot és várni a végtelenségig, de amikor odaértem, éppen akkor váltott zöldre, a semmiből, ezért önző módon úgy gondoltam, hogy ez miattam van, nekem szól, és a kéretlen, láthatatlan felszólításnak engedve átlibbentem az úton.
találtam a járdán egy csigát, elneveztem george-nak, úgy terveztem, hogy ő lesz a pesti lakás háziállata, próbáltam rátenni az esernyőre, hogy így kettecskén menjünk, de buta voltam és szegényem csúszni kezdett, ezért csak megröptettem, eljátszottam, hogy ő supersnail, a város ismeretlen megmentője, majd egy kedves fa tövében leraktam, elvégre a szuperhősök egyedül dolgoznak és nem venné jó néven, ha most felfedném a kilétét.

kedden pedig találkoztam a tüneményes Petrával, akinek szürke a haja és szereti a meséket, és elvitt minket az altair teaházba bungizni és fetrengeni, ahol létrán mászik fel a pincér a rendeléssel, ha a galérián üldögélsz.
nővérrel duplán le vagyunk véve a lábunkról.
így nem is féltem metrózni.
nem hittem, hogy lehetséges, de tovább fokozta a hangulatomat, amikor megláttam egy hangszerboltot és a központi antikváriumot.
egy pillanatra megint szerettem budapestet.