mindennapok

karon fogtam anyut, és kibotorkáltunk a koraesti derengésbe. ez a tökéletes idő, már kellemesen fúj a szél, a madarak is erősítik a hangszálaikat, de még nincsenek zavaró bogár-tényezők.

szeretem hallgatni a beszélgetés-foszlányokat, amikor a szembejövőkkel elmegyünk egymás mellett. általában teljesen random és meglepően szórakoztató. kíváncsi vagyok, hogy vajon rólunk mit gondolhatott, mondjuk az a piros sálas nő? figyelt vajon arra, hogy egy másik felnőtt és a bizalomgerjesztő homeless kinézetű lánya milyen fontos dolgokról is diskurálnak? vagy csak úgy elment mellettünk, a feltétlen reflexeivel kikerülve minket?

nem nagy dolgok, de talán fontosak.
a sok apróság mindig győz.

el kellett mennünk kocsikázni, be kellett járnunk a várost, hogy megnyugodhassak, hogy az élet nem állt meg, ugyanúgy járkálnak a lehorgasztott fejű népek a kórházba, ugyanúgy álldogálnak a kétes kinézetű emberek a metró mellett, ugyanúgy mennek haza sötétben a kockatáskás kisikolások az edzésről. a világ nem szűnt meg forogni, de ezenkívül semmi rendkívüli nem történt, amíg én remeteségre kárhoztattam magam négy emeletes elefántcsonttornyomban. nem épültek hatalmas toronyházak, nem tömködték be a kátyúkat, nem foglalták el indiánok az óváros teret.

az élet nem szűnt meg, még van mibe kapaszkodni, de a toronyházak hiánya és a döcögős utak még nem annak a tanubizonyságai, hogy ez ennyi és így is marad. a lényegi dolgok, amik miatt érdemes fürödni és felöltözni, azok odakint láthatatlanok maradnak, az utcalámpák fénye kaján táncba kezd, mintha csúfolódna: "mi láttuk azt, amit te csak szerettél volna és mi ott voltunk, ahol te nem"
a zebrák fogatvillantó nevetésre fakadnak, a táblák megálljra sarkallnak, hogy gyönyörködhessenek a kétségbeesett arcomon, az üres üzletek a lelkemmel telnek meg, egyedül a jelzőlámpák könyörülnek rajtam, zöld utat adnak, hogy minél előbb véget érjen a megaláztatásom.

anyu, elfáradtam, most már menjünk haza.