még meg kell szoknom azt a tényt, hogy nem vagyok porcelánból (bár a bőrfehérséget elfogadnám), már messze járok a 2-3 évvel ezelőtti múlt-esztitől, de ahhoz is több hónap kellett, vagy egy év, mire megszoktam, hogy rövid hajam van, ezért nem kell három tubus sampont nyomni a hajamra. egyik nap már jó mennyiséget öntöttem ki, oda sem figyelve. nem lehet siettetni a dolgokat, még a helyes hajmosáshoz is meg kell érni
a féléjfélkori spongyabob nézés visszaidézi gyerekkorom olyan meg nem történt eseményeit, mint a féléjfélkori spongyabob nézés
rosencrantz és guildenstern halott lázban égek még mindig:
jól mondta garyoldman, életem legmegrázóbb pillanatának kellett volna lennie, amikor rájöttem, hogy meg fogok majd halni, hogy minden elmúlik, de lehet, hogy azért nem következett be, mert már születésünktől fogva belénk van kódolva a halál tudata
néha, amikor bioszt tanulok, el kell azon gondolkoznom, hogy hogy írják azt, hogy gyomor, mert valahogy nem rémlik, hogy láttam volna már a betűknek ezen kombinációját, vagy amikor délelőtti sétáimból hazaérek, csak onnan tudom, hogy jó helyen járok, hogy a kód, amit beütök, nagy berregés közepette kinyitja a lépcsőház ajtaját, de minden alkalommal megrémülök, hogy vajon tényleg jó helyen járok-e
gyanútlanul mentem be egy schubert keringőt előadni, de kedvük támadt felmosni a termet, ezért egy sétány átadáson találtam magam, ahol kamerákkal jöttek, kézcsókolommal köszöntek és valami random dolog (vezér)igazgatója kistanárnak nézett, majd csak nézett, szinte kellemetlenül sokáig
kihallgattam a második emeleten lakó öreg nénik beszélgetését. azt ecsetelték egymásnak, hogy mennyire egyedül vannak és mennyire magányosak, és ez így mennyire nem biztonságos. gondoltam rá, hogy odamegyek hozzájuk, hogy kérem, úgyis itthon vagyok egész nap, jövök, aztán beszélgetünk, de a szívem összeszorult és a lábam szelte tovább a lépcsőfokokat (borzalmas ember vagyok)
én már nem tudom befogadni azt, hogy egy egészségügyi betétről lassan musicalt írnak
előttem ment egy arab srác (mert veszprém ilyen világváros), és egy csaj, akinek véresre törte a cipő a lábát. eszembe jutott a tavalyi nyár, és hogy a pesti kirándulásom nyomát még mindig hordozom. együttéreztem vele. a lila cipőm valószínűleg szégyenében megöngyilkolta magát, mert nem találom
ha unatkozom, néha szapphó versét kántálom ritmusra (eszembe jutnak a kilencedikes magyar órák, amikor az egész osztály ezt dübörögte):
keresem azt a zenét és azt a személyt, akivel úgy kocsikáznánk, hogy süt ránk a nap, tartunk a semmibe és kilóg a lábam az ablakonÉdesanyám! nem perdül a rokka, olyan
szakadós ma a szál -
vágy nehezül rám;
mert a sudár, szép Aphrodité letepert!
Szerető, szerető
kell ma nekem már!
- anyu, szülinapomkor gokartozni szeretnék
- jólvan, kicsim, hát menjetek
vagyis arra több esélyem van, hogy az utcáról felszedett két random emberrel elutazom tibetbe, ahol kolostorba vonulok és kecskéket tenyésztek
a tihanyi kalózmúzeum nagyon menő
amikor hajtottunk el a mekdonáldz és a kórház között (nem tudom, hogy van-e kapcsolat), egy pap szállt ki az egyik autóból. anyu ciccegve megszólalt, hogy ejj, papot kellett hívni. nem is az a tudat gyötört meg, hogy bizonyosan tudom, hogy odabent legalább egy valaki haldoklik, hanem hogy az ember a hosszú fekete köpenyében úgy nézett ki, mint a halál angyala
érdekel, hogy vajon a biosz tanárom mit gondolhatott rólam, mikor kinyitotta a könyvem, és fekete macskák, szemek, magassarkús lábak rajzait látta és a vérkeringéses képek mellett azt olvasta, hogy "is this the real life, or is this just fantasy?"
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése