bolhapercek

"emlékszel apámra?
van róla egy jó történetem.
tudod, hogy népszámlálási hivatalban dolgozott, az ismerősei mindig heccelték emiatt, de volt egy bácsi, akinek sajnos a nevére már nem emlékszem, de talán soha nem is tudtam, apámmal való összeismerkedésére is homály borul, talán soha nem is volt ilyen, egyszerűen csak a bácsi meghallotta, hogy az öregem mivel foglalkozik, vagy ez a kapcsolat olyan régi volt, mint mikor az az érzésed, hogy az a bizonyos személy mindig jelen volt az életedben, talán magzatvízben is együtt úszkáltatok, csak tréfából lett más a nevetek és éltek külön házban. akárhogy is, a bácsi minduntalan megkérdezte apámat:
   - na, mennyien vagyunk ma?
csak jó időben járt ki. tudom, mert mindig ugyanabban a rövidnadrágban volt, aminek az évek során nem esett csorba a külsején, ugyanolyan szürkés-vajszínű volt, nem rongyolódott vagy piszkolódott, az a nadrág testesítette meg az állandóságot, az volt a biztos pont az univerzumban, amikor láttuk groteszk módon valamilyen nyugalom szállt meg bennünket, tudtuk, hogy minden a helyén van.
ezért nem is tudott rá apám haragudni, habár eleinte zavarta ez a kérdés, de ilyenkor találomra mondott egy számot, ami szüntelenül fuldokló kacagást váltott ki a bácsiból. nagyon tudott nevetni az öreg. tudod, ami visszhangzik a falakról, felveri az alvó utcát, de nem lehet rá haragudni, tényleg nem, mert olyan jóízűen nevet, hogy aki hallja, önkéntelenül is elmosolyodik és olyan... áh, nem is tudom... úgy... kiteljesedik minden, érted, ugye?
olyan volt a bácsi, mint egy fa. mármint, tavasszal, amikor kisütött a nap, mindig találkoztunk az utcán, mintha téli álmából ébredezne, dörzsölgeti a szemeit, aztán nyáron állandósulnak ezek a találkozások, és nevetése olyan jóleső, mint egy forró nyári napon a fa árnyéka, és így tovább, a többit el tudod képzelni.
gondolhatod, hogy mennyire össze voltunk zavarodva, amikor nyáron már egy hete nem láttuk, pedig meg akartam mutatni az unokatestvéreimnek, akik lejöttek hűsölni a balatonra. talán elutazott - találgattunk, de egy érzés összeszorította a torkunkat.
abban az évben kezdtem a felső tagozatot. augusztus vége volt már, sürögtünk, forogtunk, de leginkább kint fociztam a pajtásaimmal, akikkel sokat nevettünk, csatangoltunk, néha bementünk a városba mezítláb és néztük a kirakatokat. egyik délután, amikor már narancssárga patakban hömpölyögtek a felhők, apámat a kertben ülve találtam. egy lapot olvasott, nagyon szomorú lehetett, mert olyankor csücsöríti olyan furcsán a száját. egy meghívó volt, temetésre.
igen, meghalt a bácsi, az a bácsi, aki a gondtalan kacagásával és a világ rendjét biztosító rövidnadrágjával angyalként őrködött lelkünk pár pillanatnyi békéje fölött.
szerda volt és a fekete öltönyeinkben majdnem megfőttünk a napon. amikor véget ért a szertartás elkísértük a rokonaival az utolsó sétájára. szipogva köszöntek el a kőtáblától, virágcsokrokat dobáltak rá, ahogy az lenni szokott. mi apámmal megvártuk, amíg mindenki elmegy, majd mi is búcsúra léptünk a sír mellé. kicsit széthúztuk a virágokat, hogy jobban lássuk a fejfát.
azt látom, hogy apám egyszerre megdermed. a válla fölé hajoltam és ahogy megláttam, én sem tudtam hirtelen mozdulni.
az örök kérdésére volt a válasz belevésve:
         ...eggyel kevesebben."