akarsz-e játszani halált?

3 takaró alatt dideregtem, vacogó fogaim hangja töltötte ki az éjféli ürességet és a macska dühös tekintetétől meghunyászkodva, felhúzott térdekkel gondolkodtam az elhangzottakon. kosztolányin.
karinthy ferenc hangosan megmosolygatató anekdotázgatásai jutottak eszembe. egyrészt az, hogy az előadása alapján azt szűrtem ki, hogy az akkori világ, az akkori társadalom sem volt sokkal jobb, ugyanúgy jártak az emberek szanatóriumokba, ugyanúgy szerették el egymás feleségét, ugyanúgy csináltak őrültségeket, de egy dolgot nem csináltak: nem hazudtak írásban.
bármilyen kis dologról is lett volna szó, mondjuk egy színházi előadásról, ha tudták, hogy X-nek nem tetszett és a következő cikkében mégis az egekig magasztalta, akkor egy ilyen ki-nem-mondott egyezményes rendszer alapján a valamirevaló író társadalom kivetette magából, "mint a sejt az idegen testet".
hiányzik.

ezenkívül egy fél világ dőlt össze bennem, amikor weöres sándor elkezdett beszélni. hallottad már beszélni? olyan, mint egy fogyatékos. de nem csak ahogy mondja, hanem amit mond. hogy lehet kosztolányit "nem anekdotikus alkat"-nak hívni? meg: "amikor éhes volt, evett; ha szomjas volt, ivott; ha fáradt volt, lefeküdt; ha nem volt fáradt, fölkelt".

azt már meg sem kell említenem, hogy kosztolányi és józsef attila között szoros barátság volt. és hogy még az affektáló vas istván is a legszeretetreméltóbbnak találta.
oda és vissza vagyok.


és eltűnt egy fél pár cipőm.