süssünk mályvacukrot!

nem múlik el nap, hogy ne beszéljünk a szépszeművel, kivéve egyet, be is lázasodtam. bár valószínűleg az nem azért volt. csak vissza kell fognom magam, kezdek megint mániássá válni. tényleg olyan szörnyű, hogy egy nagy elsöprő mindenséget akarok? ahol nincs helye a tutyimutyiskodásnak, a nemtudomoknak, a talánoknak, a milettvolnaháknak? örülök, hogy van olyan, hogy ha az egyikünk azt mondja, hogy ha felnőtt lesz, házi gepárdot fog tartani, arra a másik nem úgy reagál, hogy "hülyevagyte?", hanem, hogy mi lesz a neve(?).
és van kívánságlistám, és majd kapok nagy-színes gemkapcsokat, húsvér estikornél kötet, és bébikukoricát.


détől megtudtam, hogy egyes helyeken a pandát pendernek hívják, hogy van ilyen smink márka és hogy húsz perc kemény munkájába kerül kigondolni, hogy hogy kell kimondani azt, hogy megkoreaiasították.
ezenkívül a fél hátam csupasz volt, ezért dével azt láttuk a legjobbnak, ha egész nap egy pink csóknyommal mászkálok. mármint a hátamon.


az idő egy illatos szappanná szilárdította magát, amiből nagy színes buborékokat lehet csinálni. hideg, nyirkos kezek fonódnak rám, hogy lehűtsenek, mert felégetnék mindent - magamat és magam körül. egyszer egy színészen felháborodtam, mire lelegyintettek: művészek.. ők más hőfokon égnek.

vannak napok, amik hatalmas pusztító tűzként fellobbannak, amiket mindenki csak megkövülve bámul, az égbe nyúló izzó oszlopok el akarják érni a napot, de pár pillanat múlva már csak parázsként pislákolnak, amiken már versenyeket is szerveznek, hogy ki tud a leggyorsabban átgázolni rajtuk...