a szünet első hétvégéjét - napjait a dögmelegben 4 órás utazásokkal töltöttem az alföld felé, ahol a két kicsi térdemre támaszkodva a két kicsi kezecskémmel súroltam egy mamlasz szivaccsal a padlót, néztem a megállt időt, szószerint és képletesen, egyrészt mert a fali ingaóra megszűnt inogni, másrészt, mert a 18 évesek babahintőpora foglalja a polcon a helyet. megállt, teljesen és mégis visszafordíthatatlanul szalad tovább, mert nem úgy járja, hogy a levegőbe dobott - átforgatott palacsintám végül sosem fog '93-as házi baracklekvárt érni (ami megjegyzem, úgy néz ki, mintha szilva lenne - a szerk.), hanem... hanem.
hajnalig beszélgettem a pocokkal, próbálom átformálni őt arra, akire nem szabad gondolnom, mert beleszakad a szívem, hogy én mennyire imádnám és őt mennyire nem érdeklem és most ne tessék félreértelmezni, nem minden forog a szerelem és a szex körül, bár ezt néha még én is megvétózóm.
június 18.
2 hónapja halt meg a mama, ennek tiszteletére pityergést iktattunk be a programunkba.
vasárnaptól hétfőig tartó sátorozós banzáj készül.
hányingerem van, ha rágondolok.
varrnom is kéne.
most mindent feladnék és valahova kiszaladnék egy nagy fűzfa alá, egyedül, mondjuk kosztolányi vagy valami orosz író könyvének társaságában.
Rejtelmes szfinx gyanánt, azúrban trónolok, kevély hó-szívvel és fehér, hattyúi fényben; a vonal-szaggató mozgást gyűlöli lényem; és orcám sohse sír és sohse mosolyog.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése