művelődtem

jártam ma egy dohos hideg pincében, ahol ismeretlen emberek beszélgettek nagyképűen és rém unalmasan egy olyan íróról, akit akkor még csak 12 órája ismertem, de a kameraman tökéletes keresztezése volt alföldi róbinak és jack nicholsonnak, szóval made my day; olyan fent és lent egyszerre, mert nehéz úgy koncentrálni, hogy közben fentről-kintről hamis trombitaszó szállja körbe a téglákat, és ezt most úgy értsd, hogy a falak teli voltak polcokkal, amik tele voltak téglákkal, kérlek, ne kérdezz semmit és mi a kaylaval rettenetesen el voltunk azzal foglalva, hogy az előttünk ülő gyerek pólójára írt zeneszámok címéből normális mondatokat alakítsunk ki. nehezebb, mint azt hittem. cholnoky viktor (róla volt szó) apja egyszer részegen egy haverjával legurított egy háztákolmányt a dombról és volt egy benne egy emberke, vagy legalábbis ezt szűrtem le egy ásítás és fél perc bambulás között.

tibi és zsiga és kayla.
nekik köszönhetem, hogy túléltem június 8-át.
igazából az a baj, hogy velem is baj van és velük is, csak talán ezt én már felismertem és nem akarom teljes egészében rájuk terhelni a felelősséget, nem hiszem, hogy csak ők hibásak, csak azt sem hiszem, hogy ezen tudnánk változtatni. csak legyünk meg egymás mellett békességben, nem kell sokat beszélgetnünk (nem mintha eddig ez történt volna), számíthassunk egymásra, mert én tényleg nem haragszom senkire, nem lenne rá okom, én is ugyanolyan vétkes vagyok, sőt, csak.. damn it.. kibaszott egyedül vagyok.

anyuval megváltottuk a világot (kellő szarkazmussal karöltve), de legalábbis magamat egy kicsit, de tényleg. általában kilátástalannak látom az életem, magába visszaérő csomónak, huroknak, talán egy optikai csalódás, mert nekem kell a logika, de a hit (bármilyen is legyen az) hiányzik, azóta is. remélem most már tényleg felfelé haladok a lépcsőkön és az elefántnak 4 lába van.

grace klinika maraton bájdövéj.