pítör

mit csinálok?
mi a fenét csinálok?
valaki nem tudna ide állni mellém, a vállamhoz, kicsit előredőlve, hogy szemlélhesse az életemet, cöccögjön, csóválja a fejét, gúnyosan mosolyogjon?
fiatalok vagyunk, meggondolatlanok és azt gondoljuk, hogy így élünk.

istennő és múzsa

oké, szedd össze magad.

mert most olyan vagy, mint egy kárászraj.

az nem tudod, milyen, de biztos olyan.

mert minden napra jut valami, mert nem szabad unatkozni, mert szép évek ezek, mert muszáj kikapcsolni az agyat, talán...

na, csak annyi, hogy tényleg? ez ennyi lenne? mármint abban mérünk életet, hogy kinek hány barátja volt, mennyi elszívott cigije, megivott kávéja, részegen töltött estéje, megtett kilométere, kedvelt ismerőse, vendégkönyv bejegyzése.

mert akkor lassú vagyok.

én nem vagyok az a lány, vagy ki tudja mi vagyok, lehetne boncolgatni, talán valami plazmaszerűség, változik az alakom és a színem, ma biztosan lila voltam.

mindegy.

söpröm le magamról a bogarakat és bizergálom a ragtapaszomat, ami egy vízhólyagot fed el, mert az élethez az elütött teniszlabdák száma is hozzáadódik.

csak azért nem vagyok az a lány, mert félek, hogy nagymamám fentről figyel és mit szólna hozzá, ha így látna, ha tudná.. nem, nem képzelem be és nem félek. vagy mégis. a szégyentől félek.

legutóbb a pocokkal voltam sörözni-borozni és találkoztunk a barátaival és utána bizonygatnia kellett, hogy nem vagyok ám olyan bunkó. szerintem írok nekik bocsánatkérő leveleket.

fél három van és meg akarnak győzni, hogy nincs semmi rossz egy-két csókban, még ha barátnője is van az embernek. fiatalok vagyunk és meggondolatlanok, nem? ez vele jár, sőt, szinte kötelező, törvényszerű.

de én nem...