az év eddigi legmelegebb napját köszönthettem, amikor fellibbentem az autóssuli emeletére. hozzám hasonlóan egy kisebb embertömeg már szerencsétlenkedve állt a fal mellett, üresen hagyva a nagy középső teret, amitől olyan érzésem lett, mintha kijelöltük volna egy viadal vagy meccs helyszínét: "ééés a szétfoszlott-kanapék-színéről-kapott piros sarokban..."
nem nyugtalankodtam, naivan azt képzeltem, hogy biztos több csoportra fogunk bomlani (ha már a nagy melegben ezt el is kezdtük), és majd szépen, fiatalosan eltársalogunk a stabil oldalfekvésről. ekkor történt az, hogy benyomultunk egy kb. 50 ember befogadására képes előadóba, ahova még pótszékeket is pakolásztak, majd a hűtőrendszer hiányát pótlóan kinyitogattuk az ablakokat és az ajtót, amivel ugyan csak azt értük el, hogy a csordácskánkból áradó dögszagot felkavarta a huzat, és vele együtt a gyomrunkat is.
miután már 45 percet elvett az életünkből az, hogy mindenki felírja a nevét két lapra (az oktató is sírni tudott volna), rámtört a tömegfóbia, a meleg, és a legalább fél napja tartó étlenség sajátos kombója, így az óra hátralevő részét a folyosón agonizálva töltöttem. a szünetben odadöcögött hozzám az oktató, és a bajuszkája aggódva mondta, hogy ha kell, akkor ő szívesen hazavisz, de inkább csak az ügyfélfogadó irodában hűsöltem, miközben az egyik munkatárs, vagy az igazgató hozta nekem a hideg vizet.
persze, ha már így helyben vagyunk, akkor kihagyhatatlan volt, hogy elsüssenek rám egy egészségügyis hasonlatot: "magácska olyan fehér, mint egy mentőautó"
de legalább bemutató alanya lehettem annak, hogy milyen erővel szabad csak megrázni "a sérültet".
inkább eszem egy glutén-, laktóz- és cukormentes csokifagyit.
meglepően finom, de tényleg.
Rejtelmes szfinx gyanánt, azúrban trónolok, kevély hó-szívvel és fehér, hattyúi fényben; a vonal-szaggató mozgást gyűlöli lényem; és orcám sohse sír és sohse mosolyog.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése