ÖREGEM! - #01

Úgy vágok bele minden nyaramba, hogy egészséges vagyok, és munkavállalásra képes. A kezdeti (egy napos) lelkesedés szépen lassan megcsappan, mert rájövök, hogy ez koránt sincs így, ám hogy a sinus-görbém folytonosságát semmi se szakítsa meg, jön egy újabb emelkedő szakasz, amikor is eszembe jut az önkénteskedés, mint tapasztalatszerzés és figyelemelterelő - lélekgyógyító karitív munkalehetőség.
Így kerültem az idősek otthonába.

Amikor elkezdődött kb. 10 éve az építése, dühvel és csalódottsággal fogadtam, mert az egy szép, lankás, zöld terület volt, a domb aljában egy játszótérrel (az a régi, tipikus 2 hinta-mászóka-homokozó kombó), ahol a fél gyerekkoromat töltöttem. Ott énekeltünk hintázva ("Száraz tónak nedves partján..."), amikor én vagy át akartam a tartórúdon pördülni (ki nem?), vagy a fejemet hátrahatjva néztem a felhőtlen kék ég pulzálását. Néha úgy éreztem, hogy ha nem szállok bele, akkor minden bizonnyal össze fog roppanni, és rám fog szakadni.
Arról nem is beszélve, hogy azon a helyen "tanultunk meg" szánkózni nővéremmel, hála édesapukánknak, aki úgy tudta letaposni a havat, hogy hasizom-fájdítóan nevettünk rajta, mert olyan volt, mintha a méh társainak próbálná elmutogatni, hogy merre található a nektárban tocsogó virágos rét, de mindenképpen valamilyen furcsa "földi táncot" járt a tiszteletünkre.

Ezért mondhatni a kapcsolatunk az otthonnal nem indult zökkenőmentesen.
Amikor felépült, szörnyűlködve bámultuk a rideg, fehérre meszelt falat, ami (melodramatikusan úgy gondoltam) elnyelte előlünk az összes napfényt.
Arra sem készültünk fel, hogy egy ilyen ház felhúzása exponenciálisan növeli az öreg emberek számát, akik a járda helyett néha az úttest közepét találják a legjobb útvonalnak, amin keresztül a buszmegállóba eljuthatnak, ahol, feltolakodhatnak a fél óránként közelekedő buszok egyikére kondenzcsíkként húzva maguk után az öregszagot, amivel aztán az egész jármű belsejét kezdik kitölteni, megtörve és leszállásra kényszerítve azokat az utasokat is, akik dacolva a kockás nyugdíjas szatyrok és banyatankok okozta véraláfutásokkal, demenciától elborult és felbőszült tekintetek kereszttüzében ugyancsak fel mertek utánuk szállni.
Ilyesmi lehet az élet egy miami retirement village-ben, csak ott melegebb van. És adnak tápióka pudingot.

Két évvel ezelőtt, amikor még anyukám támogatására szorultam, hogy a szabad levegőn is tudjak sétálni, felfedeztünk egy kis átjárót a gumiabroncsokkal körbekerített "focipálya" és az idősek otthona melletti kis mező között. Rögtön vérszemet kaptunk, így aztán gyékénnyel, könyvvel és ennivalóval szabályos nyári napozó pikniket csaptunk a meghódított zöld területen. Amikor jobbra fordultunk, akkor ámultunk el igazán. Odáig csak a zord, fehér falra volt rálátásunk, ám onnan, ahol feküdtünk fűben, a belső udvarba is bepillanthattunk. Az első reakciónk az volt, hogy itt akarunk lakni. Anyu nagy szemeket meresztett felém, és finoman emlékeztetett arra, hogy mennyi mindent tett értünk, és hogy nemsokára (legalább 20 év múlva) ő is eléri azt a kort, amikor a szoknyája alól kilóg a harisnyazoknija és rúzsa mindenhová megy, csak a szája vonalára nem.
Csak bólogattam.

Ekkor kedveltük meg egymást.