POSZT--APOKALIPSZIS

nagyon nehéz lépést tartani az idővel, mert olyan, mint egy durcás kisgyerek: vagy előttünk rohan, vagy mögöttünk kullog, csak mellettünk ne kelljen mennie, a kezünket fogva. de az időre nem lehet rászólni, nem lehet megbüntetni, vagy ajándékokkal lekenyerezni, mert ezen felül a kiskölök buta és önkényesen uralkodik felettünk.

bárcsak fa lehetnék!
mutogatnám mindenkinek az évgyűrűimet, és az azokat eltorzító jeleket. az utolsó 5 kör valószínűleg kivehetetlen lenne.
nem tudom, hogy miért hagyom a fagyöngynek, hogy rámtelepedjen; a borostyánnak, hogy befusson; a szúnak, hogy belémköltözzön.
néha mégsem tudom megrázni magam, ledobva az elszáradt leveleket, hogy ennek most aztán vége!
fáradt vagyok
beletörődtem volna abba, hogy felfaljanak, megfojtsanak és elszívják előlem az életet?
tudnak a fák öngyilkosok lenni?
mondjuk felszívják a fagyott talajból a vizet, és szétrobban a törzsük?
ez most történik? mindez lehetséges?

mindig felvetődnek kérdések, de a válaszok meg fogynak, mint az oxigén egy bezárt szobában. elképzelem, hogy milyen lenne a világunk, ha egy kérdésre sem tudnánk válaszolni, mert azok mind elfogytak. nem lennénk képesek leadni a rendelésünket, és az orvosnak sem mutatnánk meg, hogy hol fáj.
már nem érdeklődnénk udvariasan, csak felszólítanánk: mondd el, add meg, tedd meg
a hideg tényeken kívül nem érdekelne más minket. nem lennének szégyellős pirulások, amikor a véleményünkre kíváncsiak. "tetszett? - tetszem?"
talán az lenne a legrémisztőbb, hogy nem is tudnánk, hogy vágynunk kéne rá.
"elég ez nekem? - mit akarok én?"
már nem számít.