RENDEZZÜK PORAINKAT

míg általában az emberek vásárolni járnak fel pestre, mi addig képesek vagyunk rizsfelfújttal a hónunk alatt 40 percet sétálni a százezer fokban, csak hogy láthassunk sírokat.
már előre felkészültem, hogy kihez hova kell majd bekopogni, de a szétmállott köveken árválkodó olvashatatlan parcellaszámokon kívül nem volt túl sok támpontunk.
az sem könnyítette meg a helyzetünket, hogy kurbinczky károly sírja melletti padra lerogyva sírdogáltam, azzal a szent meggyőződéssel a szívemben, hogy pest ki akar lökni magából. mit kilökni! befogadni sem akar. ezt ecselgetettem attilának, miközben átlibegtünk a nyolcadik kerület kétes hírű utcáin, és kétségbeesetten tekintgettem az égtájak irányába, hátha megpillantom az egyik ablakra kiragasztva azt a táblát, hogy: "czeglédi nagy eszter számára itt található a tökéletes albérlet, kérjük, csöngessen be, mert a kopogás nem működik". vagy csinálok majd ilyen fogadj örökbe akciót: főzök, mos(ogat)ok, vasalok, kis helyen elférek és 100 méteren alig van fogyasztásom.
szóval sikerült az összes világfájdalmamat szegény károlyom hamvaira zúdítani, majd megráztam magam, és nyakunkba vettük a kerepesi temetőt.

már többször említettem a temető-fetisizmusomat, ám ez igazán csak itt teljesedett ki, ahol bárhova nézel, vagy egy híres nevet pillantasz meg, vagy egy lenyűgöző szobrot / feliratot. az a pár óra nagyon naiv és minimalista elképzelés volt a részünkről. ha megyünk legközelebb, bérelünk egy biciklit és csinálok sok-sok képet.
vettünk hat szál rózsát, őket odaadtuk adynak, kosztolányinak, karinthyéknak, józsef attilának, szabó lőrincnek és (mivel sajnos aranyra már nem volt időnk) móricznak. de beköszöntünk radnótiéknak, babitséknak, jókainak és majdnem megölelgettük egressy béninek a sírkövét, mert olyan aranyosnak találtuk, hogy bele van ütve a szózat első sorának kottája, de nem tudtunk betelni a mauzóleumokkal és a gyönyörű szobrokkal. igyekeztem átéreztetni attilával is azt, hogy ott állunk azok mellett az emberek mellett, akikről az iskolában tanultunk, akiket csodálunk és szeretünk, akik a könyvekben olyan távolinak, misztikusnak és megfoghatatlannak tűntek. ahogy végigsimítottuk a kezeinket a bevésett neveken, akkor éreztük igazán, hogy egykoron ők is éltek, nem csak valaki kitalációi voltak. viszont elhűlve láttuk, hogy milyen áldatlan állapotban vannak a sírok, karinthyékat is szinte teljesen benőtte a borostyán, éppen csak a nevüket lehetett elolvasni, így elhatároztuk, hogy legközelebb kiskapával megyünk, és rendbe rakjuk a fekhelyeket, mert igazán megérdemlik. nincs is borzasztóbb dolog, mint az elfelejtettség.


a végére szinte csömört kaptunk a sok csodálattól, szinte egy vállrándítással elintéztük semmelweis koporsóját, átsiklottunk táncsics mellszobrán és ybl miklós feliratán, de szerencsére tudtunk csillogó szemmel mosolyogni csontváry faragott másán, ahogy a szakadó esőben álltunk az öreg platánfák alatt, amik biztosítottak nekünk éppen egy kétembernyi száraz foltot. figyeltük, ahogy a napsütötte ég ránk szakad, és pattogva leérkezik a fekete márványokra.
egyedül álltunk az egész temető közepén.
minden a helyére került.