galéria

eszembe jutott, amikor lilacipőtől-feltört lábbal rohantam a népligeti buszok között, futkostam le-föl a lépcsőn, hogy elérjem a 2 perc múlva indulót, a pöttyös ruhám eközben külön életet élt, de leültem egy néni mellé, aki minden apróhirdetést elolvasott és meghatódott, amikor jóétvágyat kívántam az üres kifliéhez.
évek után először, egyedül, pánikroham nélkül kibírtam az utat, mert commitments sistergett a fülemben és az előző nap hatása alatt voltam, nem is vettem észre, hogy a néni kész lett volna megosztani velem az egyik félhold alakú péksüteményét.
arra emlékszem a legjobban, ahogy leszálltam veszprémben, az egyetlen kis pici pályaudvaron, ahogy sétáltam fel a főúthoz néhány bámuló tekintet kíséretében és összeszorult a gyomrom, hogy megint itt vagyok. nem tudom, hogy sírni vagy hisztérikusan kacagni lett volna kedvem, mert csak 2 ember jött velem szembe és csak 5 autó hajtott el mellettem.
budapest sosem alszik - jó, mondjuk meg is látszik rajta.

veszprém amúgy szép, ha megtalálod a régi vidámparkot, ami már csak park, de a kacsák a tóban nagyon barátságosak; ha átmész a legszűkebb utcán; ha kiülsz sárkányvért inni az íródeák udvarába; ha kinézel istvánkirály és gizella között; ha a szerelemsziget egyik fűzfája alatt pezsgőzöl szülinap alkalmából.
de megfulladok.