életcél

(a macska zaklat, hogy játszam vele, ami abból áll, hogy fel-le rohangálok a lakásban egy madzagot húzva a földön, míg ő ül és dorombolva figyeli. vagy titokban ő a személyi edzőm)

"- Azt mondtam a fiúnak, hogy én nem akármilyen öregember vagyok – mondta. – Hát most eljött az ideje, hogy bebizonyítsam.
Hogy ezt már ezerszer is bebizonyította, az most nem számított semmit. Újra be kell bizonyítania. Elölről kell kezdenie minden alkalommal, és ami elmúlt, arra sohasem gondolt többé, ha cselekdenie kellett."

elvontan nézve hasonlóan vagyok, mint hemingway öreg halásza.
egy csigalépcsőn érzem magam, hiába jutottam már el a feléig, mintha mindig ugyanabban a kanyarban lennék, ugyanazon a lépcsőfokon menetelve, rendíthetetlenül.
csak santiago azt a "jó rendíthetetlenséget" képviselte, aki mindent megtett, hiába nem sikerült. de oroszlánokkal álmodott, ami túl aranyos, hogy igaz legyen.

ma elvileg lesz csillaghullás, nővér sír a minden miatt, én meg monoton (vagy inkább megszállottan) váltogatom a két médiás képet és egy jegyzettömbe próbálom beleírni a nemlétező ihletemet és kreativitásomat (szóval csak meg van nyitva). a nagy írók vajon egy bögre langyos tejjel üldögélnek? a bérgyilkosok biztos. és eldöntöttem, hogy az egzisztenciális nihilizmust fogom hirdetni az ajtókban, ha aranyosan mosolygok, talán kapok sütit.