elsétáltam a romos zeneiskola mellett, ahol nyitott ablaknál gyakoroltak trombitálni, vitt a lábam a ligetbe, ahol a nagy gesztenyefák levelei merényletet próbáltak elkövetni ellenem és fájt a szívem, hogy a földön fekve hagytam egy (najó, kettő) csillogó gesztenyét.
szeretem az őszt, mert azt jelzi, hogy mindjárt tél van, és telet nagyon szeressük.
van errefelé egy fa, ami már egy hónappal előbb elkezd besárgulni és lehullani.
a legfontosabb, hogy levelek és a bogarak száma egyenes arányosságban van.
azért csacsogok az őszről, mert bele kéne abba gondolnom, hogy az íródeák felé tántorogtam, sűrűn pislogva, találkoztam eötvös károly szobrával, és eszembe jutott az az este a pocokkal, amikor bemutattam őket egymásnak (szobor-pocok, pocok-szobor), nem emlékszem, hogy pukedliztem-e, de addigra talán már suhantunk is tovább.
fel akartam hívni a TB-t, hogy sírkővel álmodtam és hogy mentsen meg magamtól. jöttek majd mentek az emberek, szépruhában, koszorúkkal a kezükben, és a vörös színű levelek közt már csak a végtelen üresség maradt.
Rejtelmes szfinx gyanánt, azúrban trónolok, kevély hó-szívvel és fehér, hattyúi fényben; a vonal-szaggató mozgást gyűlöli lényem; és orcám sohse sír és sohse mosolyog.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése