HÉJJ #1

Nem történtek nagy dolgok, nem is mertem volna talán belevágni még, és talán nem is lett volna rá szükségem.
Azt még mondjuk ki kell találnom, hogy milyen tevékenységet lehet csinálni hajnali fél kettőkor egy negyedik emeleti panellakásban, ahol minden szobában alszik legalább egy élőlény (mert a macskát is beleértem), de rám tör az a tipikus változtassuk-meg-az-életünket energia, a vörös hullámos hajam a plafont próbálja elérni, olyannyira felvillanyozódom, és komolyan elgondolkozom azon, hogy ovis vízfestékkel nekiállok kifesteni a lakást. Ez az éjszakának erre a szakaszára nagyon jellemző és ezért a legidegesítőbb is, mert nappal, amikor a lehetőség meglenne, inkább üveges tekintettel turkálok egy tál müzlit, és igyekszem nyitott szemmel aludni, miközben az alfa-állapotbeli szuszogásommal érdeklődést szimulálok. Egyszóval erre a problémára még rá kell meditálnom.


×××


Reggel szokásomhoz híven megtettem a kis körtúrámat a konyhában, a bőség zavarával küzdve, hogy melyik müzlit, pelyhet vagy magot tömjem magamba, és azt miben keverjem el. Imádok reggelizni, anélkül nem élet az élet, szenvedtem is mindig a reggeli vérvételek alkalmával, amikor rimánkodtam volna anyunak vagy az aktuális nővérkének, hogy elrendezem én magamnak, a kenyérszelés különben is egy nagyon veszélyes dolog, csak ne kelljen a napom fénypontját skippelni. Azt tanultam, hogy a lehetőségekhez mérten próbáljam meg ezt egészségséges formában bejuttatni, amit mondjuk az ilyen-olyan érzékenységeim és válogatós természetem miatt nem is tudnék elkerülni.
Ennek tudatában büszkén kivettem a hűtőből a kókuszgolyókkal teli bödönt, és addig nem álltam fel, amíg az alapterületének megfelelő mennyiségű sütit nem eszem meg (olyan 30 körülre tippelnék). Úgy gondoltam, hogy a cukormérgezésnél szebb halált el sem tudnék képzelni magamnak.
Rövid távon szuper megoldás.


Rövid távon.
Ezért két nap múlva a (mások szerint amúgy is nagy) szemeimet még nagyobbra meresztettem, vad pillarezgetésbe kezdtem, és kértem Attilát, hogy jöjjön el velem lufikat aggatni a fákra. Eleinte színes szalagokat akartam, de a hiányuk miatt és tekintve, hogy találtam egy zacskó lufit a szőnyegemen a zongorám alatt (??) inkább emelett döntöttem. Ám aztán a városba keveredtünk egy pincér futóverseny közepébe. Oldalra döntött fejjel, elmerengve szemléltük, majd nekiálltunk felcaplatni a várba. A verseny közben kapott papírt nézegettem, forgadgattam, és jó turistát imitálva bőszen rácsodálkoztam és mutogattam mindenre. Belöktünk útközben egy ajtót, ahol gyerekek fújkáltak szívószálba, és Földesi Barnabás Warning pseudo art! kiállításán találtuk magunkat, ahol léghajókat és borotvákat mustráltunk. Kint a macskaköveken fura táblákat fejtegettünk, egyentáskás külföldi csoportokat kerülgettünk, és a templom tövében mendegélve száll ki a szipkámból a füst. Közben találgattuk, hogy a mellvédről kinézve melyik a legnagyobb villa, és milyen szendvicset csomagolnánk magunkat, ha elindulnánk egyik szobájából a másikba, és útközben megéheznénk. Lakatot is kerestünk a kovácsoltvas kisajtóra, de lakatlanok voltunk. Majd kilökött minket a város magából egy szökőkút mellé.
Éreztem, ahogy a hideg levegő átjárja a tüdőmet és borzasztóan örültem, hogy végre tele tudom őket szívni, minden kis hörgőcském újra életre kelt.
Végül ellátogatott hozzánk Kolos, akinek a rummal kínálgatása felidézte bennem a hétfő este mojitoit és lángoló flaming lamborghiniket, de a történelem esszék írása annyira lekötött, hogy elfelejtettem megkérdezni, hogy a basszeros bevihet-e ingyen Hősök koncertre. Ha már a ballagásomra nem jön el olyan kitalált és csip-csup dolgok miatt, mint a szülinapja.


×××


Rövid távon.
Félelmeket küzdve.
Új útvonalakon sétálva.
Egyik napról a másikra élve.