HÉJJ #0

emlékszel a julie és julia c. filmre?
valami hasonló történik most is.

     nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy jelenleg egzisztenciális válságban vergődöm, és a depresszióval osztozom az utolsó kókuszgolyón.
     egyszerűen nem érzem, hogy értelme lenne a létezésemnek. egy roncs fizikai testet vonszolok magam után, ami a földön tart, és nem engedi, hogy ellebegjek. nem tudok zárt, idegen helyekre bemenni, enni, inni, közlekedni, ezért kényszernyugdíjaztam magam a magántanulók és a remeték világába. de mindennap próbálkozom. újra felszállok a buszokra, ha a következő megállóban úgy is érzem, hogy ki kell szabadulnom onnan; újra emberek közé megyek, áruházakba, boltokba, kocsmákba, romos épületek pici szobájába valami filmnek a vetítésére. a konstans szomorúság és elkeseredettség néha már fel sem tűnik, annyira megszoktam. nem látok kiutat magamból, vagy fejlődési lehetőséget. kóbor állat módjára lődörgök az út közepén, mert úgyis minden mindegy.
     eddig az tartotta bennem a lelket, hogy bármikor szakíthatok a polgári lét konvencióival, felkaphatok egy kellően teletömött hátizsákot, és a nyakamba kaphatom a nagyvilágot! (most megint a camino lett a vágyálom a transzszibériai expressz és sok más egyéb mellett) mert mi más lehetne az élet értelme, mint magunk megvalósítása, és a világ megismerése. ezek közhelyes dolgok talán, de nem hiába lettek közhelyek. viszont mostanában már ez sem hozott lázba. nem láttam értelmét elmenni és megnézni a tavakat, hegyeket, városokat, mikor úgyis minden el fog múlni, mindent elfelejtenek, meg különben is, felrobban a nap, vagy a dinók sorsára jutunk.
     és utána? van utána valami? van(nak) valaki(k)? van, aki vigyáz ránk, aki figyel minket? és ha így van, akkor mi van? hova fejlődhetünk? van értelme fejlődnünk? vagy a lelkünk visszaolvad a nagy masszába, ha végeztünk? merre tartunk? honnan jöttünk?
     számomra elengedhetetlen (mondhatni létkérdés), hogy higgyek valamiben, és főleg abban, hogy ittlétem nem hiábavaló. nem hiába kell eltűrnöm a szenvedést, a megaláztatást, a sok szomorúságot, hogy igenis jól teszem, hogy kedves vagyok, hogy segítek, hogy egy kicsit hozzájárulok a világ előremozdításában. HINNEM KELL valamiben, különben körülöttem összesűrűsödik a levegő, és összeroppanok.
     és jelenleg itt tartok. lassan elszublimálok. már nem köt ide semmi, és úgy igazán senki. nem számítanak már, fáraszt az élet, fáj felkelni, fáj létezni, elviszi minden energiámat, hogy ne zuhanjak össze az utcán, ne gömbölyödjek magzatpózba és kezdjek hangos bömbölésbe, és ne kezdjem el leszaggatni a mellkasomról a bőrt.

emlékszel münchausen báróra?
ő az, aki a varkocsánál fogva húzta ki magát és lovát a mocsárból.

én vagyok julie és a báró.
hogy inspiráljam magam, elindítok egy rovatot "HÉJJ" címmel.
Hogyan Élj Jobban, a Jelenben.
avagy az alföld kietlen rónaságaira képzelem magam, ahogy egy bajszos legény felém csattintja az ostorát és felkiált, hogy: "HÉJJ! mikor akarsz végre magaddal kezdeni valamit? nincs lazsálás, dolog van!"

ezért, ha úgy érzem, hogy nagyon lejöttem az életről, akkor fogom magam, és teszek valamit, ami esetleg kívül esik a komfort zónámon, vagy csak szimplán valaki felé egy kedves gesztus, vagy egy eddig ismeretlen, szokatlan dolog, vagy csak egyszerűen jó, tetszik és feldob.

egy hét múlva ballagok.
utána érettségizem.
készülésem eddig a nullával egyenlő.
lassan kilyukad a gyomrom.
nevermind, let's start!