zenelmem

- mit szólnál, ha egyik nap leborotvált fejjel és piros-sárga csuhában jelennék meg?
- kiröhögnélek, és megijednék. meg nem is értenélek, hogy miért csináltad.


jelenleg biztos vagyok abban, hogy fogalmam sincs semmiről, és hiába rázom a hógömbömet, csak hullanak le a kis fehér lónyálak, és én nem leszek okosabb. 
egy csavar látszólag átszúrta a fülcimpámat, miközben én kedélyesen olvasok ingmar bergmant, ahol tudok, főleg lyukas óráimban az incognitoban egy epres tea mellett, vagy a fagyos napsütésben egy szentgáli buszmegállóban (amerre a paranoiás agyam szerint csak kéjgyilkosok járnak).


sétáltunk az éjszakában, valahol az idegösszeomlás partjain, az üresség morajlását hallgatva, és teljesen megértettelek, holdsugaram, mert amikor el akartak húzni a stégről, ahol hozzámértek, a bőröm hólyagossá vált, és mélységes undor fogott el attól, hogy a saját kezeimen kívül más is az aurámhoz érjen. 


csak ültünk egymással szemben, az asztal két végén, te cigarettáztál, és nézted, ahogy nézlek téged, mint két keresztrejtvény, fejtettük egymást, majd elkezdtem forgatni a húsvágó kést a fehér asztallapon, mintha orosz rulettet, vagy más perverz dolgot játszanánk, de nem mertünk megmozdulni, mert akkor darabokra törtünk volna, csak ülni engedett a pillanat, amit próbáltunk tragikusan felfogni, mégis bizsergetően kellemes volt, a füst pedig csak jött és jött, a szememet már vörösre színezte, a kés pedig forgott tovább az asztalon, figyeltük, hogyan áll meg, majd meguntam, és keresztberaktam, mert rád bíztam, hogy merre nézzen, és te választottál, minket választottál.
felálltam, és rekedt hangon megszólaltam.
már lehetett, mert addigra a szilánkos dirib-darabjaink elszórva feküdtek a törtfehér márványpadlón.