mindig szerettem az alak az alakban dolgokat, mint mondjuk amikor a filmekben a főszereplő azt játsza, hogy színész, vagy amikor valaki arról ír, hogy a főhőse író, aki nem tud írni. ugyanaz az érzés, ha beállok két tükör közé, és látom, hogyan nyúlik meg a szoba két métere végtelenné. ilyenkor rájövök valamire, de nem is tudom... megnyugtat az a kép, hogy látom magam minden egyes állomáson, hogy hiába próbálnak összenyomni a falak, tudnék máshol lenni, és tudom, hogy fogok is előrébb lenni. kívül. hogy később mosolyogva magam mögé tudjak nézni, hogy lássam, hogy az akkori-mostani énem éppen ott áll a tükör előtt, bezárva, de kezd rájönni valamire.
csak így tovább, kedves!
jó úton haladsz
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése