aventurin

amikor ma elmentem a szezon első korizására, egy kicsit megnyugodtam, hogy talán nem csak és kizárólag velem / bennem van a probléma, tudom, hogy az emberek jönnek, kicsit időznek, majd ránéznek az órájukra, és elrohannak. nem mondom, hogy teljesen értem, de ha így gondoltátok, akkor biztos ez lesz a legjobb. egy kicsit azért sajnálom.

érzem, ahogy a tenyeremben átforrósodik az aventurin, veszek egy mély levegőt, és haladok tovább, mert meg kell találnom azt a rést, amit a spontárlat kiállításán mondott nekem a festő.

ajándék fülbevalónak ne nézd a cápát

parov stelar szól, a johnny cash korong még a borítójában toporog, várja, hogy meghallgassák, engem meg tovább fojtogat az érettségi-pánik, mert két testhosszal a többiek mögött le vagyok maradva, amit úgy vezetek le, hogy az infó termek előtti kanapékon nyuladozva tanulmányozom a zen buddhizmust, pedig majd' megőrülök, hogy nekiállhassak merlének vagy sylvia plath-nak.
van, aki azt mondja, hogy ő nem tudná ezt csinálni, amit én, ő nem bírna így élni, én meg csak ráncolom a homlokomat, hogy kedveském, ezzel mind így vagyunk, a lánc folytatódik, ahogy néztem a fellépést (valahol a hastáncnál volt a mélypont), mutogathattam volna ujjal, hogy ezt meg én nem bírnám, sőt, nem bírnék magassarkúban tipegni, és jópofát vágni, miután beleléptem egy karácsonyfadíszbe.

alig tudtam elszabadulni a szappant áruló nőtől, mert annyit beszélt, és olyan kedvesen magyarázta, hogy a férjével milyen lótuszos lábfürdőt szoktak venni, és ez a jelenet jutott eszembe, mikor az előtérben álltunk, és minden lecsöndesedett, a részecskék is lelassultak, mi pedig álltunk egymással szemben, beszélgetve, félmosollyal az arcunkon, és tudtam, hogy hiába van mindenki, az a sok beszéd, az a sok ember, igazából csak mi ketten vagyunk, csak egymásnak vagyunk, de hiába vagyunk ketten, itt egymással szemben álldogálva, beszélgetve, félmosolyt rejtegetve, igazából nagyon is egyedül vagyunk - kongó lelkünk semmivel van tele.  
boldogkarácsonyt