Simon Márton

Most, hogy elég volt, hogy eleget bántottalak,
és nagyjából biztos vagyok benne, hogy többé
nem mondod, hogy szeretsz – bár legutóbb még
mindig olyan érzés volt, mint az a néhány év előtti
gerinc-injekció – most kezdtem el nyugodtan
gondolkodni. Erről az egészről. Például arról
a versről, a legelsőről, amit rólad – mintha nem
is én írtam volna. Porcelán volt a címe, egyedül
ültem benne reggel, miután veled álmodtam.
Ez utóbbi talán igaz lehetett – azóta is gyakran
megálmodlak – a többi, valószínű, csak kedves
hazugság volt. Például a vers szerint – emlékszem –
teáztam, pedig valójában sosem szerettem teázni,
bár ezt mindig sajnáltam – az olyan elegáns. Ezek
járnak a fejemben. Meg hogy a tévedés az volt, hogy
nem írni kellett volna erről, mert – most úgy látom –
mindenünk elmesélhetetlen. Őszintébb lett volna
megformázni valamiből, őszintébb lenne most is,
mondjuk, tényleg porcelánból. Éveinket.
Lehetnénk az a csorba bögre, odavágott hamutartó.
Mennyit bántottalak. Egy vascsővel szétvert mosdó,
csempe, vécécsésze. Vagy lehetnénk egy ún. nipp.
Gusztustalan giccs, bár értékes. Pásztorlányka,
pásztorfiúcska, vízparton. Megkopott aranyozás, egy emlék
semmiről, érzelgés tárgya, dísz, leendő hulladék.
A talpán pedig, mert megfordíthatnád, ha még érdekelne,
ennyi: csak törni tudok, szökni nem.