épp nagy vehemenciával magyaráztál valamit nekem. a lábadnál ültem, az ágy szélén, és hirtelen levert a víz: megláttam a takaródon azt a rövid, kék tollvonást, amit véletlenül húztam rá, mikor a kivasalt ágyneműk mellett tanultam. és a te szép tested abban aludt, amit én összemocskoltam. elkaptam a tekintetem, majd' meghasadt a szívem, annyira szégyelltem magam. nem szóltam semmit, még most sem tudod.
holnap, amíg nem leszel itthon, majd "önmagára", egy ugyanolyanra kicserélem.
ahogy magunkkal is tettük.
követtük a pár miliméter hóba rajzolt láb- és keréknyomok, szánkótalpak húzta hiányt, kórházi ablakok résein keresztül beszéltünk, amik mögött fagyis dobozból lencsét ebédelő ápolónők ültek. mosolyogva köszöntünk egymásnak, egymástól, nem kívántunk boldog új évet, de éppen felmostak, és valahogy illetlennek éreztem volna.
én csak afelől érdeklődnék, hogy jó-e ez így
és ha nem, akkor fáj-e már eléggé
-- ?
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése