ülök a szívem sarkában egy kisszéken, a negyedik emeleten. a konyhakő rideg fehérségét két vastag zoknin keresztül is érzem. már egy hete nincs fűtés, amit csak találok, magamra veszek, mintha lakástűzből menteném a rongyainkat.
talán istennek mégis van humora, és ez az élet csodás allegóriája: úgy hűl ki lassan a lakás, és vele a testünk, ahogy a szeretet egymás iránt. jeges ujjaink nem mások cserzett bőrét érik, hanem a szervezet lassú égésének fújtatóját.
minden szörnyen lassú.
az idő is eljegesedik.
kiszáradtunk, szomjazunk, így a saját könnyeinket isszuk.
közelebb húzódom a sütőhöz, a szája tátva, leheli ki magából a meleget, a radiátor hideg, az ablak résein át befúj a szél. plath jut eszembe, és hogy vajon rakott-e a térde alá valami párnát, hogy kényelmesen beledughassa a fejét a sütőbe. a gyerekek még megreggeliztek mit sem sejtve? finom volt?
a fiókok egészen elvetemedtek a hőtől. meggörbültek, nem csukódnak, csak próbáljuk visszatolni őket a helyükre, hiszen oda valók, de már nem csúsznak a sínen.
az ágyba fekve három takaróba burkolózom, a fejemre húzom őket, hogy egy nagy báb lehessek, hogy ne kelljen addig kikelnem, amíg meg nem jön a tavasz, amíg újra nem szeretünk valakit. az ágyneműmön citromságra alapon narancssárgás lepkék kergetik egymást. isten stand-up comedyre készül.
főzd erősre a puncsot, mert fogy a hold, és valaki már nem talál haza.
Rejtelmes szfinx gyanánt, azúrban trónolok, kevély hó-szívvel és fehér, hattyúi fényben; a vonal-szaggató mozgást gyűlöli lényem; és orcám sohse sír és sohse mosolyog.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése