vallomások szorultak a poharak üvegfalai közé, amiket, mint a filmekben a kocsmáros, törölgetek egy piszkos ronggyal. látott már valaha bárki is pultost poharat törölgetni lassan, lassan, lassan?
próbálkozásokkal becsülöm meg a határértékem, limesz x tart a végtelenbe. mi is heisenberg részecskék vagyunk, csak nálunk nem a hely és az impulzus áll határozatlansági relációban, és minket nem tudósok, hanem a társadalom mér meg.
nagy a hőingás, olvad a hó, de hideg a fény.
anyukám magassarkújában tipegek, ami legalább tizennyolc számmal nagyobb, apukám nyakkendője szánalmas csomóba kötve libeg a mellkasom előtt, húzom magam után a földön.
forró vizet engedek a csorba tányérokra, a poharakba, a gőz az arcomba tör, a szivacsból mint a vért, kiszorítom a habot, a víz pedig csak az óramutatóval együtt forog le, le, le.
ez az egy helyben topogás szinonímája. érzem, hogy múlik az idő, mert a lilás erek dübörögnek a bőröm alatt, a lámpákat is fel kell már kapcsolnom, a szomszédban egy gyerek sír, enni kér.
az ablak párás, a nadrággumi szorít.
valamire emlékeznem kéne.
vajon elkezdődött-e, vagy épp most van vége?
Rejtelmes szfinx gyanánt, azúrban trónolok, kevély hó-szívvel és fehér, hattyúi fényben; a vonal-szaggató mozgást gyűlöli lényem; és orcám sohse sír és sohse mosolyog.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése