FÜGGÖNY MÖGÖTT A LÁMPA FÉNYE

 a szúnyogháló lyukacsain át leskelődtem, és próbáltam kitalálni, hogy vajon a földre úszott felhő megkönnyebbült-e már, vagy csak a levegő rezeg a visszaverődött sóhajoktól.
meditálnom kéne a függvényeim fölött, ha akarok jövőre pszichológiát, és tervezgetnem kéne, ha nem akarom, hogy befelé kunkorodjon a lelkem. mintha opálból vagy tejüvegből lenne a sorsgömb, de tulajdonképpen tök mindegy, mert úgyis csak a kinti időjárást mutatná, a dermesztő ködöt.
statikus mozgásra és monoton gondolatokra vagyok képes, olyan oknyomozásokra, mint hogy vajon a szoba melyik féregjáratából került köménymag az ágyamra, és hogy vajon mennyire jelzi azt, hogy ideje lenni kiporszívózni a szobámat.
mások azon törekednek, hogy minél jobban kilógjanak a társadalomból, a nonkonformizmus láthatatlan (egyen) skarlát betűjét varrják a ruhájukra, miközben én azon buzgolkodom, hogy minél jobban hasonlítsak, ne legyek egy idegen tárgy, amit kilök magából a gazdatest. nehéz nem összehasonlítgatni az életeket, mikor mindenkit befogadott a pesti egyetemi lét, még a nálam fiatalabbakat is, én ellenben sírva fakadok a fáradtságtól, ha másfél órán át kell plakátokat ragasztgatnom és tűzdelnem a veszprémi iskolák parafatábláira (bár érdemes, mert tele vannak aranyos portásnénikkel, akikkel együtt térdelhettek az oszlop körül és beszélgethettek a rejtvényújságok vicceiről).
mintha zálogba adtam volna a testemet, és most nem tudom meg/kiváltani. a ház mindig nyer.

(igazából csak arra vágyom, hogy hajnali negyed háromkor megosszam valakivel azt a konteómat, hogy geraldine chaplint és két mara-t igazából jane goodall hozta magával egyik útja során)

mintha megint életveszélyesen vékony lennék;
akkor éreztem utoljára ennyire a csontjaim súlyát.