ha nem tetszik, engedd el

nem tudok írni, mert ezen a fehér alapon a fekete betűk mind hazugságnak tűnnek, és mintha a legszebb szavak alkotta mondatok is annak az anagrammái lennének, hogy: "EZ NEM IGAZ"
ha a számon folynak ki a gondolatok, azok is "NE HIGGY NEKI" sodrásként jutnak el a másik fülkagylójába
és igazuk van, mert én sem hiszem el magamat

ha a gyásznak vannak fokozatai, akkor kiégésnek is kellene néhányat definiálni
talán csak az a baj, hogy szeretek eléggé
talán éppen az a baj, hogy nem tudok kicsit szeretni
ezek közhelyek, úgyhogy ne haragudj, inkább engedd el

nem bírok már erőszakról és halálról hallani, nem bírom elviselni, ahogy a sorozatok domináinak gyönyörűen rúzsozott szája csak arra kíváncsi, hogy izé meg hozé lefeküdtek-e már egymással, miközben a kezük alatt oszlik éppen egy ember hullája.
nem bírom azt, hogy immunissá és közönyössé válunk mások életéhez, hogy a "fogyasztói társadalom" leginkább a kapcsolatokat fogyasztja, csak megrágja és kiköpi, mi, többiek, pedig csak undorodva kerülgetjük a kitaszított mócsingokat.

az ember nem lehet sosem teljesen szabad, de ha eléri azt a határt, már akkor boldog lehet. amikor ültünk a magyar tanárnőmmel a büfé előtt és babitsot olvastunk, ő azt mondta, hogy b. tudatosan választotta az elefáncsonttoronyba-elvonulást, hogy b. tisztában volt a világ eseményeivel, és ennek tudatában határolta el magát. mert neki sem számítottak ezek a hétköznapi dolgok, ő is ABBA a tudatállapotba került. csak néztünk egymásra, és szomorkodtunk. megkérdeztem, hogy hogyan lehet összeegyeztetni ezt a két életet? hogy lehet azt elviselni, hogy te rálátsz a materialista világra, tudod a titkait, és tudod azt, hogy ez nem számít, és nem tudsz elszakadni tőle, mert a tested, a megélhetés, a társadalom ideköt? szomorúan néztük tovább egymást. talán sehogy.

miért nem tudjuk elfogadni egymást?
miért lökünk ki valakit, csak azért, mert a mi ideológiánkba nem fér bele?
mint a szervezet az idegen testet.
amikor nem árt senkinek?
amíg másokét nem veszélyezteti, miért nem engedjük, hogy mindenki élje az életét?
sokszor eszmbe jut a skarlát betű vagy az ellenség a kapuknál.
amikor az embernek már nem marad semmije, csak állunk egymással szemben, meztelenül, nézem a másikat, és megvakulok az irigységtől, mert úgy látom, hogy az ő lelke bársonyba van öltöztetve.