42

a világ tetején

meg kell határoznom a menetirányt
ezt most nem csak azért mondom, mert hátra van még 50 oldal matek ismétlés, és úgy képzelem el magamat, hogy vektorok lövellnek ki a mellkasomból, hanem mert úgy érzem magam, mint golyótoll a papíron, hogy egy egyenest akart húzni, de addig nyomta egy ponton a papírt, amíg az átszakadt.

a krízis kezd elülni
kiültünk egy dombra, ahol kerítések és hidak izoláltak el minket a nagyvilágtól, és nyugodt szívvel tudtunk volna ordítani egymással. azt hittük, ennyi elég nekünk. az első tavaszi nap volt, a tipikus fajtából, amikor minden elviselhetetlenül zöld, már lehet ülni a füvön, és nézni a kedvenc házaim színes hátulját. de ez még tavasz, amikor üvegbura borul ránk, és látjuk, sőt, kapkodunk a napsugarak melege felé, amiket szilánkosra tör a fölöttünk elvágtázó hűvös szellő.
zavaromban keresnem kellett egy kényszercselekvést, amit meg is találtam: üres csigaházakat gyűjtöttem. ötvenkilencet. egyesével pakolgattam bele a bőrkabátom zsebébe, és örömmel hallgattam, ahogy dallamosan egymásnak ütődnek. mind az ötvenkilenc.
üresek voltak, és egyenként a kezembe fogtam őket. elképzeltem, hogy a tenyeremből az üregeikbe áramlik minden negatív energia. ők megtelnek, mi kiürülünk. szerettem volna beléjük tölteni a rossz emlékeket, hogy végül a spirál magába szívja, és soha el ne engedje őket.
borzongani kezdtem, féltem, hogy megfázom majd a kihűlt érzésektől, amiket a tavaszi langyos radiátor sem olvaszthatott fel. de azt hiszem, hogy minden Rossz egy távoli, valami Mégjobbnak a katalizátora. de talán csak lábjegyzetek maradunk egymás életében.

vajon vagyunk-e azok, akik lehetnénk?
ambivalenciák feszítenek kelet és nyugat felé, mindennek érvényes egyszerre az ellentetje is. alice és neo sem igazán hitt a fehér nyúlban, de azért csak követték. talán túl komolyan veszem az életet. talán éppen most szórom szét a legszebb éveimet. egy valami villog és dübörög előttem: menni!
menni, menni menni.
külföldre vonatozni. de tudom, hogy a mostani kötelességeim visszarántanának. szárnyaim vannak és gyökeret eresztettem. szét fogok szakadni, fel fogok hasadni, és a szél széthordja majd testemből a margarétákat.
pőrének és kiszolgáltatottnak érzem magam. mi lesz a jel? honnan tudom, hogy jól csináltam-e? állni fog valaki a sétálóutcán egy táblával a nyakában, hogy: "ha eddig jelre vártál, akkor ez az!" ?
belül állok, és a hangok azt üvöltik, hogy:

"TEAR DOWN THE WALL!"