hello, november

eddig debussy-t hallgattam, majd átpártoltam special providence-re, végül damon albarnnál kötöttem ki. nem is különbözhetnének jobban egymástól, azt hiszem.

kiszakadtam magamból, mentem egy kört, és most újra mellettem állok.

azt hiszem megtaláltam a szalagavatós ruhámat. de inkább az lelkesített, hogy ott ültem borbála mellett, karnyújtásnyira a szélvédőtől, fázós térdeimen egy kabáttal, és mi is beleolvadtunk a kanyargós bakonyi utak álmos ködfelhőibe és néztük a harapnivaló márkói dombokat, és a kedvenc lejtőnket, ahova göcsörtös fákkal szegélyezett kis földút vezet be, vagy hogy jobban el tudd képzelni, amin pulival őrzött nyájak legelésznek a délelőtti napsütésben, legalábbis ez suhant el a kátyukon döcögő busz ablakában. azt beszéltük, hogy vennünk kéne a földút végén egy kis házat, a hozzá tartozó telkecskével, és elvonulnánk a világ elől. ilyen rousseau-i gondolatok kavarogtak velünk a ködben. a menyasszonyi ruhás képek alcíme pedig: nagyvárosi dekadencia.

valószínűleg minden alkalommal ömlengeni fogok a magyar tanárnőm nagyszerűségéről, miután eltöltöttem vele két órát, tömény, művészetről való beszélgetéssel. ahogy ott ültem a konyhájukban, a combomon morgó kutya fejével, kint fújt az esti, hideg szél, a plafonról csorgott le a fény, közben kipirult arccal elemeztem ady egyik versét, áginéni pedig sürgött-forgott, hogy hozzon kettőnknek a mákos lepényből, ezalatt lelkesen bólogatott, és megint elfogott az a mindenség-érzés, vagy mintha a sunset limited egyik jelenetét játszottuk volna újra. pakoltuk villáinkra a sütemény morzsáit, és miután végeztünk a következő verssel is, cinkosan egymásra néztünk: "ugye milyen jó?" - "juj, nagyon", és mindketten kislányosan kacarászva beleremegtünk a betűk kavalkádjába.

néha úgy érzem magam, mint a méhek titkos életében may, aki egy idő után már nem bírta elviselni a ránehezedő világot és a benne lévő kegyetlenséget és fájdalmat.

holnapra csinálni akarok frida-féle halottak napi kuglófot. éljen.