K. A.

csak tényeket tudok közölni, meg homályos adatokat, amiket esetleges szóvirágokkal helyettesítek, de most nagyon szívesen megnéznék egy agatha christie adaptációt, vagy a judy garland-féle ózt.

"te egy különleges lány vagy.. nagyon érdekes"
az ilyenekkel nem tudok mit kezdeni, csak mosolygok és bólogatok, vagy álldogálok megszeppenve a köves füzetemmel a kezemben, amit Émile-nek neveztem el és az újságból kivágott garfieldokat ragasztgatom bele. azt hiszem, hogy minden csak idő kérdése. talán van, akinél előbb kiütközik. vagy csak megpróbáljuk a másikba belemagyarázni, hogy ő ilyen.

a halvány lámpafényben derengő utcákon sétálva, hazafelé hallgattam, ahogy anyu a telefonba olvassa a legfrissebb grafológiai jegyzetét. lau szerint sötét dolog az, ha valaki úgy akarja megváltoztatni a személyiségét, hogy akaratlagosan megváltoztatja az írását.
balázs jutott eszembe, és elképzeltem, ahol combközépig érő vízben állok, egy lapos kővel, amit a két tenyerem közé fogok, mormolok valamit, talán azt, hogy ez az egész múljon el, majd vagy kacsázom vele, vagy egyenest a mélyre küldöm.

pedig most nem áll távol tőlem az élet.
szeretem az angol keringő próbákat, az attilát, vagy hogy zsuzsival ovis módon rápörögtünk a bűbájos boszorkákra, vagy hogy egy random lány másfél órán át eszik két tányér rakott krumplit a konyhában. és szeretem a vodka-gyömbért és a martinit, csak azt nem, ha fürkésző tekintetükkel a poharamat vizslatják. kezdem elfogadni, hogy nem lennék jó levezelőtárs és ivócimbi.

nem vagyok magamban biztos, szeretném, ha valaki elém jönne egy zseblámpával és hadonászva mutatná az utat, hogy merre menjek. vagy legalább azt, hogy ő hol van, és hova kell eljutnom. kérdeznek, én bólogatok, hogy persze, minden rendben van, vagy legalább is rendben lesz, de közben ráncolódik a lelkem, mert megint beleörvénylettem abba a dejavu-szerű érzésbe, hogy nekem most máshol kéne lennem, mást kéne csinálnom, csak nem emlékszem, egyszerűen nem emlékszem..
csak ráncolom a lelkem, és a homlokom.