---

az nagyobb durranás lenne, hogyha esténként, elalvás előtt, nem csak szimplán végiggondolnánk a nap eseményeit, hanem a másik ember szemszögéből néznénk vissza, belső kommentárjait hallgatva.
kiváncsi vagyok, hogy mi járhatott a fejében, miközben a teánk fölött veszekedtünk és tüntetőleg a homályos könyvespolcot bámultam, vagy amikor fent álltunk a világ tetején és hagytuk, hogy nap narancsszínű festékével bemázolja az arcunkat.
közhelyesek voltunk, és pont ezt imádtuk.


imbolygó köveken ugrálok a heves patak felett, és rettegek, hogy mikor csúszik ki az egyik a lábam alól, pedig nem lenne semmi baj, ha beleesnék, hiszen csak bokáig ér a víz.


figyelem a bátrakat, akik minden reggel felszállnak a zsúfolt buszra, kellemes társasággal egy étteremben ebédelnek, befurakodnak az első sorokba, elégedetten szívják magukba az áporodott levegőt, lefekvés előtt elmosolyodnak, mert tudják, hogy ma sem nyelik le a nyelvüket, a pillék nem zabálják fel őket az álmuk közepén, következményektől mentesen fel tudnak rohanni a lépcsőn, vagy csak gondolnak egyet és elmennek valahova, mert jól akarják magukat érezni és jól is fogják.


arról beszélek, hogy ez nem a valóság, hogy szorongattam frida füveskönyvét miközben dumált hozzám a csávó monoton fahangon, minden mimika nélkül, rögtön kesey jutott eszembe, hogy ezt is bedarálta az üzem.


tudom, hogy most nem azt kéne csinálnom, amit csinálok, de mintha egy párhuzamos univerzumból ébredtem volna fel, és már előre mindent megéltem -  megálmodtam, csak túl hirtelen keltem, így elillantak a lilafátylas emlékek, bármennyire próbáltam beléjük kapaszkodni.
néha megállok random helyeken, küszöbökön, járdaszegélyeken, sikátorok közepén, hogy koncentráljak, és közben ismételgetem, hogy: "mire is kéne emlékeznem?"


nem mondom, hogy másképp látom a világot, sőt, utálom, ha valaki ezt hiszi magáról. mert nincs viszonyítási alapja. inkább mondja azt, hogy: "ilyen kilátás nyílik a szemgödreimből, gondoltam megmutatom, hátha más nem tudja..."