sodródom az napokkal, a szerelem és a kultúra kitölti a körülöttem lévő légüres teret, miközben úgy élünk, mintha csak mi lennénk a világon. azt mondják, nyaralunk.
ültem hajnali négykor egy random konyhában, támasztottam a homlokomat, lorde-t hallgattam, és éreztem, mint a pacsirtában, hogy a lelkem befelé kunkorodik. nagyon hideg volt, és a mellkasom szokásos módon ólommal töltve. nem szabad hagyni, hogy bárki is hozzászokjon az egyedülléthez, vagy hogy azt képzelje, hogy mindent egymagának kell megoldania.
nem, nem, nem.
ambivalensen tekintek az életre, és amerre visz a lábam, keresem a paradoxonokat. majd rájövök, hogy szép az élet, amikor úgy kezdődik egy matek feladat, hogy: "juliska egy ultramodern mézeskalács ház padlásterében lakik", vagy amikor nagypapám megkérdezi, hogy: "mi az a skrillex?"
vagy amikor megkaptam a meyertől kapott táska-csomagot a levélkével együtt.
az elmúlt napokban, hetekben úgy érzem magam, mint az insomniás edward norton. már nem is kérdezem meg igazából, hogy ez most tényleg a valóság-e, úgysem hinnék senkinek.
még mindig nem sütöttem meggyes lepényt a másodikon lakó néninek, aki múltkor a lépcsőn feljövet arról panaszkodott, hogy harminc évig vezetett virágboltot, és most magányos. önzőnek érzem magam.
nem tudnám definiálni a gőzölgő érzéseimet, talán már mind el is illant.
V A L A M I F O L Y T A T Ó D I K
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése