repüljünk casablancába

túl közel állok és önmagukba folynak a képek
el kéne menni robert capa kiállításra és loknikba kéne hordanom a hajam
eperbort iszom és exupérytől olvasom az ember földjét, amitől pirul az arcom, mert a gyönyörűen megírt soraival eléri, hogy elszégyelljem magam, a problémáimat kiszelektáljam és lefújjam tizennyolc év porát az életemről.
fárasztanak a kamaszos "őrültségek" és "merészségek", de ez nem is olyan, hogy én most felülemelkedem, miközben egy karosszékben üldögélve lögybölök egy pohár whiskeyt, hanem hogy a belső és a külső világomat megtanítom, hogyan éljenek szimbiózisban, és úgy érzem, hogy valami nagyobb részévé válok. és igyekszem nem engedni, hogy a mindennapok várat építsenek fölém és otthagyjanak szó szerinti kilátástalanságban. de ha ez mégis megtörténne, akkor henri guillaumet-ra gondolok, aki arccal feküdt a hóban, majd felállt és tett egy lépést.. majd még egyet...
nem is tudom, hogy vannak-e hősök. mert ők is azt mondják, hogy ugyan, ezt bárki megtette volna, majd a hallgatóság magába mélyed és rágja a szája szélét, hogy ők aztán nem. pedig ez tényleg, hogy a pillanat hozza, elhitethetjük magunkkal, hogy tudunk előre tervezni, hogy ismerjük magunkat, a reakcióinkat, de úgy vélem, hogy nem igazán kell ezen meditálni, meg ilyen nagy önfelfedező-túrákat csapni, mert nincs értelme, úgyis lüktetve változunk.
eláraszt megint ez a mindenség-érzés, ami már szinte nirvana, de nem ez a "szippantsuk ki az élet velejét, mert fiatalok vagyunk és múlandók", hanem hogy egyelőre megbékéltem a létezés tényével és vitathatatlanságával. talán ez az első lépcsőfok.
szeretnék húsz fokot és zörgő avart a talpam alatt, hegytetőről ellátni a végtelenbe, laposakat pislogni, és mélyeket lélegezni.
nem vágyom sokra,
csak békére és nyugalomra.
de főleg biztonságra. amit senki és semmi nem adhat meg. erre rájöttem. ezért fogom futni az állandó köreimet, ezért fogok sírni és csapkodni poharakat a falhoz, a mellkasomat fogva és ordítva, hogy nem érted, hogy fáj.
és valószínűleg ezután is könyveket tudnék megtölteni az ebből adódó nyomorokkal és kérdésekkel, de bejegyzéseket mindenképp. és minden bizonnyal fogok is. de úgy érzem, hogy ez a mostani életszakaszom alfája és omegája.
nem tudom, hogy én választottam-e, hogy rettegésben éljek. de guillaumet-ra gondolok: először csak egy lépés.. majd még egy...