TIGRIS, TIGRIS...

ugyanazok a sémák ismétlődnek, egyik iskoláról a másikra öröklődnek. talán miattam, hogy minél több időm legyen kiismerni őket, és megtalálni hozzájuk a használati utasítást.
még mindig kifacsarodik a szívem, amikor látom azokat a dundi, szemüveges lányokat, akik trapéznadrágot vesznek fel, hozzá bántóan szűk pólót, rengeteg hajuk van, de hullámos és sprőd, ezért csak egy vastagabb hajgumival összefogják. nem az összkép az, ami elszomorít, hanem ahogy a homlokukra van írva, hogy szeressetek és tartsatok jófejnek, ezért igyekeznek hozzácsapódni a (számukra) menőnek gondolt klikkhez, amiért képesek még a lelküket is eladni. amikor megláttam, ahogy a királynő mellett ül a padon, kezében lassan leég a cigaretta, amibe alig mert beleszívni, ugyanis félt az instant köhögőrohamtól, akkor legszívesebben odarohantam volna hozzá, hogy megöleljem, és elmondjam neki, hogy életem, neked ezt nem kell csinálnod, te jófej vagy, és ezt mások is látni fogják. de ha megkapom tőle a következő szinteken lévő lenéző hanghordozást, vagy kiosztást, képes leszek az ölembe venni, és ringatgatni, hogy nincs semmi baj, az élet szép még nélkülük is.

azt remélem, hogy olyanok vagyunk, mint azok a gyűrött pofájú kutyák: egyszer belenövünk a bőrünkbe.

ancsával a vacsoránk fölött csámcsogtunk, amikor a semmibe (vagy talán csöcsit, a gabonasiklót, aki kapott egy újabb botot és növényt) bámulva elkezdte mondani, hogy régen az emberek azért építettek házakat, hogy határt adjanak a térnek, szinte kijelöljék helyüket a nagy pusztaságban. most viszont mintha belezáródtunk volna. amikor ma mentem tényleg fojtogatóan kevés volt a zöld és a levegő, és szinte klausztrofóbiám lett attól, hogy bentragadtam ebbe a 46 kilós valamibe.
de már olvasok és hallgatok zenét utcán, valamint egyre többen kérnek tőlem útbaigazítást, és egyre többször meg is tudom adni a helyes irányt. most levonom a következtetéseket.