elromlott a mikró, ezért a tűzhelyen melegítem fel a kapcsolataimat, és a hozzájuk tartozó emlékeket. talán jobb is így, nem megy el az ízük, és gyönyörködhetem a színükben, miközben néha lassan keverek rajtuk egyet. kislányként szerettem a lábas fölé tartani a kezem, és érezni, ahogy a felszálló gőz körültáncolja, ami hiába volt forró, a bőrömre csapódva hideg aurát vont az ujjaim és a tenyerem köré.
néha megállok, ha már nem bírom. ilyenkor csak ülök a valaha fehér konyhaasztal mellett, és mutogatom csillogó szemekkel a hajnali fényeket, amik azt a hatást keltik, mintha magába roskadt volna egy szivárvány. ilyenkor úgy érzem, hogy révbe értem, mintha a türkizbe bugyolált felhőfoszlányok hordoznák magukba az összes ontológiai kérdésre adható választ. szinte a puszta jelenlétükkel, és a korai órákat övező csenddel nevetségessé tennék az emberiség összes problémáját. nem is az az amazon érzés jár át, hogy legyőzhetetlen vagyok, és mindenre képes, hanem hogy már mindent elértem, amit elérni érdemes, csupán azzal, hogy reggeli gyanánt elteltem a látványukkal.
néha viszont érzem a sürgetést. az eső és az ablak kölcsönhatásából keletkező zajokat türelmetlen ujjaknak hallom, amint idegesen várakozva kopognak egy asztallapon. ilyenkor teszek egy lépést valamerre, de reakciót várva mindig hátrafordulok. még előrébb? egy kicsit jobbra, talán balra? válasz természetesen sosincs, nem bólint rám senki bátorítóan.
nem kell megijedni, a helyzet korántsem olyan elkeserítő, ahogyan akkor látom, amikor elsuhanok a bándi-márkói dombok mellett, amik olyan telten és zölden magasodnak ki a földből, hogy az embernek kedve lenne beléjük harapni. a legutóbbi hasonló úton hazafelé robogva az ég nyálkás-zöldes-szürkés árnyalatot öltött, és az az érzésem támadt, hogy ő is összeszorított foggal ül, mint amikor próbáljuk visszatartani a feltörő nevetést.
de példálózhatnék azzal is, hogy éppen egy buszra vártam, amivel elzötykölődhetem az astoria felé, a telefonomat véletlen lejátszásra állítottam. hosszúra nyújtott, sietős léptekkel (már attól sietnem kell, hogy körülöttem mindenki siet) felszálltam a hátsó ajtón, és pont abban a pillanatban, amikor elindult a monstrum, közvetlenül a fülkagylómba belecsordogáltak a rabszolgák kórusának első hangjegyei. közben figyeltem az embereket, az utakat koptató járműveket. akkor jöttem rá, hogy eddig egy opálos ablakon, vagy talán tejüvegen keresztül láttam ki a szemgödrömből, de ez az operarészlet élessé tette újra a vonalakat, és langyos eső módjára lemosta rólunk a mocskot. rólunk, akik hosszúra nyújtják a lépteiket; akik folyton utaznak, mennek valahova; akik
bizalmatlanul méregetik egymást, vagy éppen hogy tüntetőleg elfordítják a fejüket, és csak magukba bámulnak; akiknek a vágyaik sokszor csak megalkuvásokká válnak; akik egyedül nézegetik a téglafalakra írt lemálló firkákat.
mégsem mondanám, hogy arctalan tömegként állunk a piros jelzésű lámpa aljában átfutó zebránál, mert csak akkor haladhatunk át, ha már elment mellettünk az élet.
már kezdelek megszokni.
egy végtelennyi idő elég is lesz rá.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése