elszórakoztatom magam azzal, hogy kórházi folyosókon üldögélve addig bámulok embereket, amíg el nem kezdenek mocorogni a székükön, és tapintható lesz a kellemetlenség. mintha lenne valami rejtegetnivalójuk, pedig tényleg nem látok a bőrük alá. főleg úgy nem, ha védekezően (vagy éppen ördögűzés céljából) az összezárt combjaikra rakott táskáikat szorongatják sűrű pislogások kíséretében.
a kábulatban hentesasztalra képzeltem magam, ahogy hadakozom a gumikesztyűs, maszkos, fehér köpenyes alakokkal, hogy ne toljanak le csöveket a torkomba. tűnyomokkal a kezemen, félig delíriumban kitámolyogtam az egyik ikerfolyosóra, ami testvéreivel vérerekként hálózzák be az egész épületet. úgy éreztem magam, mint a brasilban, vagy az utolsó felolvasásban, hogy minden teljesen egyforma, és néhány "jó szerencsét!"-tel megdobálva indulok el véletlenszerűen, abban a reményben, hogy egy nem olyan borzasztó helyre lyukadok ki.
már nem léteznek nappalok és éjszakák, csak kötelességből forog még mindig a föld. amikor felkelek három órakor vagy fél ötkor, forralok a szárított kamilladarabkáimhoz teavizet, és az a tévképzetem támad, hogy az élet egy rohadt uzsorás, aki élményekért kilókat kér tőlem. ám ahogy álltam a blahán és láttam, amint két hátizsákos mosolygós török srác közeledik felém, hogy három napra a kanapénkon szörföljenek, akkor én is bólintok egyet, hogy ha még így is van, talán nem olyan nagy ár ezért.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése