SFUMATOBAN MÁZOLT DIDERGÉS

várjuk a cinegéket
a negyedik emeleten ülünk a törzshellyé vált konyhában, de nem tudjuk, hogy az eső kopog az ablakon, vagy a szemünk az éhségtől, és szomjazunk valamire. csikorognak alattunk a székek - vagy inkább hokedlik - fekete műbőr huzatai, a rádiót halkra tekerem, csak én ismerem fel így is a dalokat, az ablakot kinyitom, hogy a kicsi radiátor, aminek a csövének valaki nekidől, dolgozzon, elhúzom a fehér függönyt, amiről anyukám elégedett mosolya jut eszembe, amikor öblítő illatúan felcsipteti, szemügyre veszed a szúnyoghálós rést, a hüvelyk- és a gyűrűsujjaddal közelebb húzod magadhoz a hamvedret, és a füstöd egybeolvad a kémény pöfékelésével.
előre meredek, nézem a bakonyt, hogyan tűnik el pillanatról pillanatra, hogyan nyeli el a földreszállt felhő, mint egy éhes kígyó. figyelem, hogy kúszik egyre közelebb és közelebb, szinte észrevétlenül. kavargó, alaktalan teste nesztelenül áttekergőzik a meztelen ágak között, majd mikor az ablakhoz ér, szemérmesen megkocogtatja az üveget.
összerezzenek. éppen rejtvényt fejtettem, és a 43-as azt kérdezte, ki volt baucis házastársa a görög mitológiában, amin hirtelen el kellett gondolkoznom.
elrágcsálok egy szárított fügét, és önkéntelenül is nyolcasokat kezdek rajzolni egy papírra. mindig újra rajzolom, kiszélesítem, amíg olyan hatalmas hasuk nem lesz, amibe talán a felhőkígyó is el tudna férni.
már évek teltek el, de te még mindig ugyanazt a cigarettát szívod, olyan élvezettel, ahogy csak a gyerekek tudják a ropit, és úgy fújod, olyan elégedettséggel, ahogyan a kölkök nézhetnek télen a leheletükre.
megborzongom. ilyenkor csak spanyolhon, portugália vagy korfu vigasztalhatna. de csak egy rózsaszín mamuszon mosolygom, amit mintha csak egy negyvenötös láb nagylábujjáig lehetne felhúzni.