ELSIVATAGOSODÁS A NEGYEDIK EMELETEN

nem tudom, hogy mit várok magamtól. ha a diavetítő kattagna a sötétben, és az előttem ülő fejbúbja éppen ideális magasságban lebegne, és végig kellene néznem ezeket a napokat, akkor kiosonnék a büfébe nachosért (le a pattogatott kukoricával) és paradicsomléért (az új fekete tea).
egy kovácsoltvas kapu mellett ácsorogtunk, én éppen könnyeket nyeldekelve mondtam valami zavaros monológot, ami a nyelvemen kemény filmtablettaként széttöredezett, keserű utóízt hagyva a másik szájában. egyre a kaput néztem, a forrasztásokat, az aszimmetrikus íveket, az eltorult szív alakokat, és a vas íze lassan lecsorgott a garatomig.
látni lehetett, ahogy a tájat és minket is megfestettek, látni lehetett a csíkokat, amelyeket az ecset sörtéi egyenetlenül maguk után húztak, sőt, a mellettünk elhaladó nagy iskolatáskás gyerekek egymásnak mutogatták a tempera csomókat, amik színes, kunkorodó végű habcsókokra emlékeztettek: itt ért véget a vonal, és emelték fel az eszközt. folytattam isten munkáját, csak mézeskalács-emberkéken, miközben meg kellett játszanom, hogy milyen aranyos dolog, ha egy kutya sáros lábbal az öledbe ugrál és megeszi az eddigi munkádat, vagy ha harisnyás kislányok tapogatják és nyálazzák össze őket.
úgy érzem, hiába párologtatok, reggelre kiszáradok.