AMORF MESÉK ÉBRENJÁRÓKNAK

az eltelt idő alatt kerestem a másik felemet, ami megfelelne a "boldog" és "fiatalos" témakörnek. csak bevásárló lista-szerű felsorolással szolgálhatok, mert hiába a ismerős-ismeretlen koncertek, a capa kiállítás, a liza, a rókatündér, a napsütéses teraszokon ücsörgés és füstölgés, az éjszakai nyugalomba belesüppedő eco olvasás, a kamu kártyapartik a szőnyegen ülve és a vízipipa gyümölcsös füstjét fújva, meztelen éjszakai balatonos fürdőzések ígérete, eü vizsga előtt a lépcsőn fetrengve élettörténeteket cserélni, a távolból hozott virgina woolf kötet az oldalak után járó csókokkal, a virágos huzatú párnákon gyakorolt dobolás az új ütőimmel..
mintha egy nagyon szűk keresztmetszetű lyukon kéne átpréselnem magam, minden élményt és benyomást, de ami a másik oldalon kijön, az az eredetinek csak valamilyen furcsa, torz alakjává válik.
a hő vagyok, ami leolvasztja a penészes puncstortáról a rózsaszín cukormázat.
unom az "őszinte mosolyokat", amik mögött piros az íny és lazák a fogak. ez a biblikus esőzés vékony repedéseket rajzolt az időre, amelyek most szétpattantak. akár a pókhálóvá zúzott szélvédő, vagy egy vízben ázott, ültetésre kész avokádómag.
puding kavarás közben éreztem azt az elvileg ránk jellemző nyughatatlanságot és azokat az apró tehetetlenségeket, amik miatt, ironikusan, egy gőzőlgő rózsaszín puncs puding mellett állok, és miközben kavarom, hogy valamilyen szilárdabb formát öltsön, a gőz fölé tartom az arcomat, és mosolygok a hozzám nem érő hideg érintéstől.

[ a távozás és a maradás egyetemes kérdesei nyomják cipőbe szorult kövekként a talpunkat, a biztonsági övek kioldottak, elszakadtak, kirepültünk a szemgödrünkön át, és keressük a "valami réginkhez" a visszavezető utat. nem dobhatjuk egymást színes konténerekbe, mint a kiürült tejesdobozokat, de elgyöngültünk, rákos lett a kapcsolat, és csak suttogva merjük magunknak feltenni a kérdést: "vajon mennyi időnk van még hátra?" ]