már nem is tudom, hogy mire számítottunk, de csak úgy fordultunk át, mint egy páternoszter. az utastér megtelt a bőrünkről párolgó parfümök nehéz illatával, de amint megropogtatta a felszínt a szökőkút zenéje és a muskotályos-körtés fagylalt olvadó íze, az idegrendszerünk is annyira kisimult, mint az alföldi táj.
kánikula idején dideregve húzom magamra a téli takarót. a naptár szerint itt az alkalmi vedlés ideje, amikor megszabadulunk a titkainkat körülnövő elszarusodott bőrrétegeinktől. a rejtelmek lassan a felszínre szivárognak, összegyűjtjük, és vásárt tartunk, ahol gazdát cserélnek jelképes gesztusokért. a fehérre meszelt táblákon fáradtvörössel festett betűk hirdetik, hogy ezek vagyunk mi.
hiába a nyújtózkodás, a gőzölgő tea, a halánték dörzsölése, az emberi lélek tektonikus mozgásaira már képtelenség odafigyelni.
biztos van egy másik most, ahol éppen jó.
becsukódott az ajtó, de helyette nem nyílt ki az ablak.
a horgolt függönyökön keresztül kukucskálni sem lehet.
észrevétlenül lélgezünk.
minden mozdulatlan.
elkárhozva megrekedtünk, mint az a beletört kulcs a zárban.
de ezt te úgyis jobban tudod.
Rejtelmes szfinx gyanánt, azúrban trónolok, kevély hó-szívvel és fehér, hattyúi fényben; a vonal-szaggató mozgást gyűlöli lényem; és orcám sohse sír és sohse mosolyog.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése