EGY HOLNAPRÓL RÁNK MARADT FELÜLETI ELSZÍNEZŐDÉS

olyan ez, mint a téren álló szökőkút, ahogy a kitörő sugarak önmagukba omlanak vissza, a víz pedig véget nem érően cirkulál. ugyanoda járok haza, csak mögöttem vonják fel, majd engedik le az újabb díszletet, az aktuális hátteret. a kérdés permanensen lüktet, hogy vajon vagyunk-e azok, akik lehetnénk?
a válaszok kifakulva lógnak a falakon. a nap csak abból nem tudja kiszívni a színeket, ami él. vannak ám más életeink is, élünk másokban, élünk az összes dologban.
mik lennénk hát mi?
reakciók a fényre.
tudom. ahogy ültünk a balaton partján, a valószínűtlenség mólóján, ahogy a bodzás limonádémmal itták meg utolsó kortyjukat a muslinca rajok, ahogy a beatles és eminem egy számban a húrokra olvadt; figyeltem magunkat, amint a kék nyughatatlansága darabokra töri a sugarakat, és fájdalmukban helyettük mi ragyogunk.
olyan szövetből készültünk volna, mint az álmok? nem, nem voltunk tiszták, durva felületként rakódott ránk ez a csillogás, mintha fürdéskor az égett bőrünket habkővel dörzsölték volna. a mosolyok apró kampókként akadtak a meggypiros ajkak sarkaiba, de csak hozzám értek el bugyogva a szavak, mintha levegőért kapkodnának. a fuldoklásnak a kezdődő homály vetett véget, ahogy a gyors felhők felszívták a fényt, és megint úton voltunk. az ablakok rásült a külvilág egy végtelen heterogén csíkként.
ordítva szakítom el ezt a rozsdarágta kovalens kötést; bennünk az üresség csitul, az évek desztillált esszenciája, a csönd.
a süket ridegség kövül belénk, amikor nem halljuk sem a gyomrunk apró korgásait, sem a kapkodva lélegző szívünk lüktetését, ahogy a nyakunk és a fülünk belsejének ugrik az a kitörni vágyó 5-6 liternyi folyékony rubin.
az utolsó emlékem a kézfejemre szoruló puha ajkak érintése, de mire kinyitottam a szemem, már senkit sem láttam; minden fehér lett, eltűntek a színek, a nap biztos visszaszívta azt, ami őt illeti.
és mi tovább heverünk a parton önmagunk áttetsztő szinekdochéjaként, mit sem törődve azzal, hogy újabb kanyar jön-e az úton.
a tavasz eolhárfán búcsúzik, a nyár könnyű pánsípszót ígér.
de mégis ki dönti el, minek van itt az ideje?