FÉNYLENÜNK KELL MÉG EGYSZER

úgy gondoltam, hogy ideje lenne csökkenteni a bakancslistámat:
ezennel kihúzhatom belőle a "vigyen el a mentő" tételt.
szerencsére, nem szerencsére, nem hasonlított az Isteni műszak jeleneteihez.
legalább már tudom, hogy vannak olyan bácsik, akik a betegszállítóban zötykölődve komótosan előveszik a nejlontasijukból a kolbászkájukat, majd a combjukon elkezdik szelni a kisbicskájukkal.

úgy erőszakolom magamra a boldogságot, mint egy régi, szűk nadrágot, és összekuporodom a jobb oldaladon, mert a mellkasodon már ki van nekem feküdve a hely. folytatjuk a privát vertikális ugrándozásunkat, de bízunk a szómágiában, a mantra erejében, sőt, hogy hatásosabb legyen, még a szemünket is összeszorítjuk, amíg kellőképpen ráncos nem lesz az orrunk.
lehetünk Münchausen bárók, és kihúzhatjuk magunkat a varkocsunknál fogva?

az éjszakák immár nem csak a bűnösöké, az örömlányoké, a szellemeké és az üvöltő farkasoké, hanem a parfümmel házaló egyetemista ügynököké, akik nem is igen akarnak mást, csak egy pohár vizet.

természetesen állapotban egyelőre csak folyékony formában fordulok elő, magukba öntenek az emberek, én pedig engedelmesen felveszem az alakjukat. ez valami babitsizmus lehet, hogy magunknál tovább nem jutunk.
de már tudom, hogy miért mondhatta Rodin, hogy "olyan vagyok, mint egy virágba borult fa".
mégis fájnak a napok; talán csak köpölyöz az élet.