REKVIEM EGY VÖRÖSHAGYMÁÉRT

nem tudom, hogyan képzeljük el ezt a lábnyomhagyást. olyan most jó-san, hogy a nevünkkel valaki telegraffitizze a várost, hogy lassan beleivódjunk a kőfalakba, a plakátmagányba, a felüljárók piszkos üvegébe? vagy talán azt várjuk, hogy egy egész siratókórus fog a hantunk fölött görnyedezni, miközben 365 nap múlva bemondják a rádióban a halálunk évfordulóját?

nem tudom, hogy vannak-e nagy tettek. mi történik, ha az agyban lévő kapcsolódási pontok felhasadnak, és milliók egy emberként csak ülnek majd, és bámulják az eget. az anyanyelvet elveszthetjük, énünket átszitálhatja az idő rostája, de egy furcsa érzés örökké velünk marad. egy furcsa, viszkető érzés, ami miatt csak bámuljuk az eget.

ha leltárba akarnálak venni, akkor úgy tűnhetne, hogy számomra nem maradt más utánad, mint néhány szomjas virág, földön sorakozó befőttes üvegek, 20 darab megrendelt házi tojás, egy valaha sütiket tartó tányér, és a folyosón hagyott könyveink közé rejtett üres cigarettás doboz.

a cégtől tudtuk meg, hogy a szíved csak úgy megállt.
de nem teljesen így történt, én tudom. egy csillag volt az, ami magába roskadt, és elnyelt, velünk együtt. ezért érzünk most űrt.

a férjeddel beszélgetett anyu a folyosón, miközben egy kiürült epres nutridrinket és egy banánhéjat szorongatva lapultam a falhoz. a bácsi szerint tudtad, hogy meg fogsz halni, ezért kezdted el tanítani őt és a fiatokat arra pl. hogyan kell mosni. ha hallottad volna, hogy milyen büszkén újságolta anyunak, hogy a fiú milyen ügyes, mindent kitakarít, még a virágokat is gondozza. nem volt keserű a hangja, hiszen mindenki ilyen randevút akarna a halállal. majd kedélyesen búcsút vettek. én csak akkor mozdultam meg, amikor a kulcs csörgött, végül kattant egyet a zárban.

oda botorkáltam anyuhoz.
emlékszel, miután elutazott, kölcsön kértünk tőlük egy fej vöröshagymát.
azt mondtuk, hogy majd megadjuk, ha visszajön.
mi lesz most azzal a hagymával?
mégis mi lesz vele..?